Még Derek is őrültnek nevezne, ha látná, mit művelek, de már saját magam is ezen az állásponton vagyok. Nem úgy viselkedem, mint egy normális ember, de tekintve, hogy semmilyen nézet alapján nem vagyok normális, mit számít a viselkedésem? Egy őrült, bolond ember nem viselkedhet normálisan, így hát nálam is a nem normális viselkedés a normális. Elég nyakatekert magyarázat, de ennél jobbra nem futja, s egyáltalán már az is csodaszámba megy, hogy a tetteim elemzem. Egyáltalán nem számít mit teszek, hogyan viselkedem, vagy mit mondok. Ilyen vagyok, ha valaki pedig képtelen elviselni így, hát hagyjon magamra. Kivéve persze a velem szemben ülő fickó, aki szívesen lenne egyedül, aki úgy tűnik a pokol legmélyebb bugyrába kíván, s egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak úgy tűnik. A fickó egyszerre bosszant és kelt életre. Dühítő, igazán dühítő hogy nem reagál olyan hevesen minden egyes rezdülésemre, minden egyes szavamra, ahogy az ínyemre lenne, de azt is tudom, hogy csak türelmesnek kell lennem, s robbanni fog. Hiszen látom miként változik az arckifejezése az egyszerű mozdulatom után, ahogy lefejtettem ujjait a nyakamról, vagy a szavaim hallatán, mikor a farkast emlegettem. Nyilvánvalóan tudja, hogy ő micsoda, a felismerés kristálytisztán kiült az arcára, de azzal talán nincs tisztában, hogy én is az ő fajtájához tartozom. S itt nem csak a farkasra gondolok, de az ürességben is osztozunk, talán még a zavaros gondolatokban és viselkedésben is, ki tudja... A rövid kifakadásán újfent felnevetek, a düh csak úgy lángol a tekintetében, nagyon csodálkozom rajta, hogy nem ront nekem, de ha nem a kocsmában lennénk, közönség előtt, talán megtenné. A vágyakozás ott ül az arcán keveredve a bosszúsággal, én pedig alig várom, hogy lépjen valamit, hogy történjen valami. Finoman az asztalra csapok, de egy széles vigyoron kívül nem kap mást, nem közlöm vele, mennyire abszurd, hogy rossz néven veszi a feltételes közeledésen. Ezek vagyunk mi, farkasok, heves természettel, hatalmas étvággyal, fokozott érzelmekkel, olyan szexuális vággyal, melyet nehéz leküzdeni, ha nem engedheted szabadjára vágyaid. Tisztán emlékszem milyen borzasztó természetem volt az elején, amikor a sötétség csak éppen kezdett kibontakozni bennem, mikor még csak a lelkemet kóstolgatta, de nem kebelezte be egészen. Rosszabb voltam, mint a férfi, bár valószínűleg ő sem most változott át, nem friss farkas, csak nem volt mellette senki az elején, aki megmutatta volna neki, hogyan kell jól levezetni a feszültséget, a haragot, s a különböző érzelmeket. Amíg nem találkoztam Derekkel, fogalmam sem volt, mit tegyek. Hogyan uraljam a farkast, a kezdődő sötétséget, a zavaros érzelmeimet, melyeket a tudatlanság szült. Egy idegen világba csöppentem olyan hamar, akkor még bennem élt a bátyám halála és a vele érkező gyász és bűntudat. Csakhogy ahogy a többi érzelem, úgy ez is múlandó volt, hamar elillant, s egy idő után már semmit sem éreztem, nemhogy bűntudatot! Érzéketlen lettem, a mai napig az vagyok, ezen nem változtat semmi. Ezen gondolatokkal követem a férfit, annyira egykori önmagamra emlékeztet, hogy az már majdnem ijesztő, mindenesetre döbbenetes. Követem egészen a parkolóig, ahogy szembe fordulok vele, még csak fel sem fogom, mennyire kikészítettem idegileg, egyszer csak megindul felém az ökle, olyan hirtelen, olyan váratlanul, szinte a semmiből érkezik, hogy félreugrani sincs időm. Elhajolok, de ökle így is súrolja az arccsontom, ami hatalmasat reccsen, épp, hogy nem törik. Tudom, hogy gyorsan gyógyulok, s nem lesz maradandó nyoma, de azért még érzem, ha nem is fáj pokolian, ezzel szemben nem tudok érzéketlen lenni. Néhány másodperc erejéig nem szólok, csak visszanyerem az egyensúlyom, az állkapcsomhoz kapok, ami kicsit fáj, pedig az ütést nem is odakaptam. Az arccsontomból kisugárzik a fájdalom, de nem bánom, sőt, kifejezetten élvezem! Amint némileg észhez térek a meglepettségtől, felnevetek, olyan hangos és szívből jövő nevetéssel, hogy ezután kíváncsi leszek, miként reagál a férfi. Ahogy az arcomhoz nyúlok, érzek egy apróbb zúzódást, némi vér is az ujjamra kerül, amit egyszerűen csak lenyalok, aztán mintha ott sem lett volna. A seb úgyis nemsokára begyógyul, úgyhogy elmondhatom, hogy baromira megérte türelmesnek lenni és húzni a pasas agyát. Határozottan megérte. - Ezt akartam! Pontosan azt, hogy add ki magadból a haragot, vagy bármit is érzel. Hagynom kellett volna, hogy istenigazából megüss, ne csak súroljon az öklöd. Bocsi, reflexek. - szabadkozom egy fintorral, ami igencsak abszurd lehet. Ki kér bocsánatot, mert nem üthette meg az illető rendesen? Hát, csak én lehetek ez a személy. A személy, aki bármit képes megtenni, hogy érezzen, még ha nem is valódi, intenzív érzéseket. Jól esik néha veszélynek kitenni magam, edzeni, verekedésbe keveredni vagy épp szexet keresni, mert ezek a cselekedetek érhetik el, hogy némi érzések kússzanak a szívembe, ha már ilyen elcseszett egy bestia vagyok. - Nem értettem a reakciód odabent. - intek a kocsma irányába homlokomat ráncolva, hunyorítva a férfire. - Ezek szerint te nem vezeted le a szexuális feszültséget? Mert azt látom, hogy a bunyóktól nem áll távol a világod, de mi a helyzet a testi kontaktussal? Ha nem bonyolódsz kalandokba, nem csodálom, hogy ennyire ki vagy készülve. Tényleg annyira hihetetlen lenne, hogy mi ketten belebonyolódjunk valamibe? - teszem fel a kérdést, amit már odabent az asztalnál ülve is megtehettem volna, de most már nem tudtam magamba tartani. Tényleg érdekelt. Akkor is, ha cserébe újra szembetalálkozom az öklével, akkor is, ha faképnél akar hagyni, vagy egyenesen farkas alakban ront nekem. Azt sem tudom, egyáltalán felfog-e valamit a szavaimból, mindenesetre meg kellett próbálnom elterelnem a figyelmét. Hátha a kérdéseimtől nem koncentrál annyira, hogy ne változzon át, mert amennyire szét van csúszva, valószínűleg épp az ellenkezőjét érné el. Az pedig nem segítene, ha átváltozna, nem itt, nem így, céltalanul bolyongva a környéken, hiszen ő nem ismeri úgy az erdőt, mint én, bár ha tévedek, talán még jó is kisülhet belőle, ha a futásba öli az energiáját, nem a haragba.

932 szó |