Ana & Ash

Sosem gondoltam az életemre túl pozitívan. Miért is gondoltam volna? Az apám egy elveszett felelőtlen senki, az anyám Chicago egyik fő látványosságát játssza a sarkokon, én meg csak egy szegény kis diák vagyok jobbnál jobb munkákkal. Ha rajtam múlna már talán nem is élnék. Mi értelme így, ha senki nincs körülöttem és még a suliba is szekálnak? Ezt nevezzem életnek? Ezt inkább egy rossz viccnek nevezném. Céltalanul pengetem a mindennapjaim, miközben belül hatalmas üresség és magány tombol. Nem sok barátom van, ami azt illeti. Van egy, de ő se mindig ér rá engem támogatni, amit teljes mértékben meg is értek. Ugyan kinek lenne ideje rám? No meg, ha folyton dolgozok én is, akkor úgy nehéz. Meg néha azért hagynom kell másokkal is lógni. Mi vagyok én, a barátnője, hogy bekorlátozzam mikor mit, hol, kivel szabad? Csak nem lehetünk mindig 0-24-ben együtt. Ezt jól tudom és el is fogadom, ám azt, hogy egy hívásomra se reagál már órák óta, azt nem. Hagytam neki vagy száz üzenetet meg vagy ötvenszer próbáltam utolérni, de semmi. Nem tudom, hol van az a gyerek, de kitekerem a nyakát, amiért ezt teszi velem. Tudja jól, hogy türelmes ember vagyok, de csak egy ideig. És ez a várakoztatási idő, már rég túl ment a határon.  Már két órája próbálok rájönni, hogy hol lehet. Azt hittem kijött edzeni a hétvégi meccsre, de a csapattársai se tudnak róla semmit és nekik se veszi fel, szóval akkor nem nálam van a gond, nem engem kerül. De akkor még is hol lehet? Már mindenhol jártam ahol fellelhető. Most ő bújt el nagyon jól, vagy csak szimplán elkerültem valamikor. De akkor is, ha nincs kedve hozzánk, miért nem ír vissza legalább két szót, hogy megnyugodjon a lelkem? Ez egyre nyugtalanítóbb, ő nem ilyen. Ez a viselkedés inkább rám vall. Ő már az első csörgésre felszokta venni.
Mivel a szívem csak nem hagyj nyugodni, benézek még arra a két helyre is, ahol mindig egymásra találunk, ha ilyen elbújós kedvünk van. De sehol semmi. A kedvenc keddi hamburger akciójára se jött be, és a szülei se tudnak róla semmit. Tényleg egyre rosszabb az előérzetem. Nem, az nem lehet! Vagy talán mégis? Képtelenség… Oh, istenem, add, hogy ne az legyen, amire én gondolok. Tudom, hogy nem szeretsz, inkább a szenvedésemen szórakozol, de ne! Ezt az egy jót ne vedd el tőlem, kérlek. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Már egészen ovi óta ismerjük egymást. Mindig is ő állt ki értem, minden bajomat meghallgatta, kihúzott a depresszió mélyéről és gondomat viselte. Nem engedem, hogy csak úgy elvegyék tőlem. Ő a mindenem. Az egyetlen dolog, amit szeretek ezen a világon. Olyan ő mintha csak a bátyám lenne. Vagyis, néha kicsivel mintha több lenne, de szerelemnél kisebb. Amolyan megmagyarázhatatlan, szoros kötelék van köztünk.
Utolsó próbaként végigmentem ott, ahol futni szokott… kár volt. Borzalmas látvány tárult elém. Egy élettelennek tűnő test feküdt a sikátor közepén. Olyan ruhák voltak rajta, ami rajta szokott lenni. Nem, ez nem…mondd, hogy csak egy véletlen egybeesés és az ott nem ő, kérlek.
Sírva és kissé félve merészkedtem oda, hogy a hátára fordítsam. A látványtól, még az erő is kiment a lábamból. Ott feküdt a legjobb és egyetlen barátom a hideg utcakövön vérbe fagyva. Én meg csak tehetetlenül estem térdre és meredten bámultam hosszas percekig az élettelen szőkeséget. Haja vége most már pirosan díszleget, zöld csillogó szemei, már nem csillogtak többé. Csupán meredten bámulták az eget. Még mindig nem akarom felfogni.
Ki tudja meddig ültem ott a hideg kövön a szerettemet bámulva. Semmit sem tudtam tenni, teljesen tehetetlennek éreztem magam. Ez biztos csak egy rossz álom, amiből hamarosan felkelt az óra csengése. Csak csengene már. Teljes kétségbeesésem közepette azt se vettem észre, hogy egy másik megfigyelője is van az eseménynek. A nő hangja ébreszt tudatomhoz. Ijedten kapom fel a fejem, irányába és kell, egy kis idő mire megtudok szólalni. –Elkéstem…. – ennyi. Több hang nem jött ki a torkomon. Úgy néz ki, most már tényleg vége mindennek.