Kitekintettem az intézet ablakából, de a kinti sötétségből nem sokat lehetett kivenni, csupán a város fényeit. A zene, a mulatozó emberek nevetése egészen idáig elhallatszott, amitől csak még magányosabbnak éreztem magam. Nem foglalkoztam a nővel, aki a szobában elhelyezett fotelben ült, az én szobám foteljében, hiszen itt éltem hónapok óta. - Nézze, Ms. Kenward, nincs igazán hangulatom a beszélgetéshez. - sóhajtottam fel, de úgy tűnt őt ez egyáltalán nem érdekli. Itt volt, mert értesítették a nővérek, hogy két napja nem alszom, itt volt, mert itt kellett lennie. Egem azonban hidegen hagyott a jelenléte, jobban mondva nem törődtem vele - a jelenléte azért zavart. Szerettem a magányt, régen így volt, akár órákon át képes voltam ücsörögni, és a gondolataimba merülve bámulni egy pontot, de ez már hónapokkal ezelőtt volt. Mostanra a magány egy olyan luxus volt, amit nem is igazán kedveltem. Elviseltem, ha kellett, de sokszor nem tudtam eldönteni, mit is szeretnék; egyedül lenni a halállal, vagy a pszichiáterem társaságát élvezni. - Akkor mihez lenne kedved, Cat? - nem magázott, mert megkértem rá, ahogy ő is tette, de én a hivatalosságot nem tudtam levetkőzni. A lényeg része volt. Egyesek udvariasságnak hitték, de nem... csak ha valakit a keresztnevén szólítasz, megbízol benne, érzed, hogy ő is megbízik benned. Én nem bízom senkiben, és bennem sem szoktak bízni. Mert nem akarom. Mert eltaszítok mindenkit magamtól, hogy távol legyen a halál szelétől. Ha nem ismerem, nem tudok a haláláról, ezért jobb, ha mindenkit elkerülök. Ms. Kenward is veszélyben lehet, mert talán... talán miattam történnek azok a halálok, amiket látok, amiket érzek. Tenyeremet nekinyomtam a hűvös üveglapnak, szemeimet lehunytam, és megpróbáltam agyamba vésni a város fényeit. Csukott szemmel tisztán magam előtt láttam, így később elő tudom venni, ha maga alá temet az agónia. - Az élethez. Az életet akarom megtapasztalni. Nem a halált. - suttogtam, Ms. Kenward tolla pedig táncolni kezdett a papíron.


A lepedőt szorongattam egyik kezemmel, míg másik kezem ujjai a párnát markolták, amivel próbáltam elfojtani a sikolyt, de az újra, s újra kirobbant belőlem. Izzadtságban fürödve vergődtem az ágyban, a takaró valahol a szoba másik végében hevert. Fények. Láttam magam előtt a fényeket. Hangok. Hallottam a nevetésüket, a zene lágy áramlását. Színek. A vidámság színei előttem táncoltak. Sikoly. Az összes levegő kifogyott tüdőmből, kapkodva próbáltam oxigénhez jutni, de a szobából mintha kiszipolyozták volna mindet. Sötétség. A fények elhaltak, nem maradt más, csak a mindent felemésztő feketeség, a fájdalom, a halál színe. Hideg. Egész testem átjárta, átfagyva, vacogva próbáltam kimászni belőle, de nem találtam a kiutat. Hirtelen fájdalom hasított a mellkasomba. Vörös. Mindent vér borított, az arc felismerhetetlen volt a ragacsos vértől, emiatt csak és kizárólag hálát éreztem. Nem akartam tudni kinek a fájdalmát érzem, kinek a haláltusáját nézem végig, ki az, aki megszűnik létezni, vagy a túlvilágra vándorol a lelke. Nem bírtam. Egy utolsó, eget rengető sikoly még kiutat talált, ekkor nyílt ki az ajtó. Egy kedves arcú, vörös, rövid hajú nővérke bújt be a sarkig tárt ajtón, jeges fuvallatot hozva maga után. Vagy ez csupán a rohamom utórengése volt. Fulladozva, kimerülten ültem fel az ágyban, és elfogadtam a felém nyújtott pirulát, a pohár vízzel együtt. A nyelvem hegyére tettem a gyógyszert, és nagyot kortyoltam a hideg vízből. Aprót biccentettem a nő irányába, majd visszafeküdtem, és a fal felé fordultam. Szívem még mindig zakatolt, képek pörögtek a fejemben, a hideget nem tudtam lerázni magamról, vacogva bújtam a a takaró alá. A nővér még mindig ott állt, az ágyam mellett, mintha arra várt volna, hogy újból kiborulok, és sikoltozni kezdek. Előfordult már. Visszatartottam a lélegzetvételeim, egészen addig, amíg a nővér kisétált a szobából, s a zár halkan kattant. Aztán kitört belőlem a visszafojtott levegő, könnyek kíséretében, amik rövidesen eláztatták a párnámat.