Rokuro & Avery

Amint nyílott az ajtó, majdnem megfordultam, hogy inkább távozzak az épületből, de nem akartam hülyét csinálni magamból, így maradtam, és megvártam, míg teljesen kinyílik az ajtó. A doki kinézete egyáltalán nem lepett meg, a nevéből következtettem rá, hogy ázsiai, bár nekem valójában mindegy volt, hogy ki honnan származik, vagy milyen a bőrszíne. Mások talán ledöbbentek volna már a neve hallatán is, vagy mikor ajtót nyit nekik. Én nem. Csak beljebb léptem a rendelőbe, ami nem is igazán hasonlított egy rendelőre. Otthonos volt,  a doki pedig igazán... emberi, nem olyan, amilyennek egy pszichológust képzelsz. Elmosolyodtam, ahogy köszöntött, s a kezemet nyújtottam felé. - Jó napot! - Tudtuk egymás nevét, de így volt illendő, hisz' most találkozunk először. Ezt leszámítva egyáltalán nem hivatalos találkozásnak tűnt, mintha csak egy régi barátot látogattam volna meg. Így már legalább nem éreztem azt,hogy el akarok tűnni innen, és a világ végére szaladni, nehogy valaki megtudja, hogy itt jártam. Meglepő, mennyire normálisan kezelik a terápiát az emberek, már-már természetesnek számít, ha valaki egy ledoktorált idegennel beszéli meg a magánéletét. Számomra ez idegen volt, de jelenleg szükségem volt valakire, egy külső szemlélőre, aki objektíven látja az életem.Még ha nem is lehettem teljesen őszinte vele. - Lehetne kérem, hogy a keresztnevemen szólítson? Csak Avery. - jelentettem ki finoman, egyik kezemet felemelve, kissé bátortalan mosollyal arcomon. Enyhén zavarban voltam, hiszen sosem jártam még pszichológusnál, és nem is terveztem, hogy valaha is fogok. Helyet foglaltam a kanapén, kigomboltam a kabátom és magam mellé terítettem a karfára, a sálammal együtt. - Kissé zavarban vagyok. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki az első kezelés alkalmával kissé feszeng. - feleltem őszintén a kérdésre. Ha már a fajommal kapcsolatban titkolóznom kellett, úgy véltem jobb, ha a többi dologban őszinte vagyok. Különben mi értelme volt eljönni ide? - Mindenesetre kellemesebb itt a légkör, mint hittem. Nagyon szép a rendelője. - Nem akartam rögtön belevágni a problémáim felsorolásába, mert így itt ülve nem tűnt olyan bonyolultnak semmi, mint odakint, mikor meg kell birkóznom velük. Ámbár a halandó emberek bőrén megtanultam, hogy a legkisebb probléma is lehet súlyos, szóval adni akartam a kezelésnek egy próbát. Végül is... csak beszélgetnem kell egy igencsak szimpatikus férfivel, aki jobban átlátja a dolgokat külső szemlélőként, mint bárki más, aki velem és a problémáimmal él együtt.

376 szó || szép lassan alakul || outfit ||kredit

Rokuro & Avery

Talán még sosem voltam annyira megzavarodva, mint az utóbbi napokban. Mindössze néhány nap telt el azóta, hogy megláttam az ex vőlegényem, Andrew-t az utcán az egykori közös lakásunk felé haladni, és ettől... valahogy minden megváltozott. Sosem éreztem olyan vérszomjat, olyan gyilkolási vágyat, mint akkor, mikor hozzávágtam a jegygyűrűt, amikor megpróbált kezet emelni rám. S most újra itt volt, minden egyes nap arra gondoltam, mennyire szeretném felkeresni, és feltépni a torkát. A gondolat kísértett, fenntartott éjszakánként, nappal pedig elvonta a figyelmem a munkámról, s minden egyébről. Jól kezeltem a vérszomjam, egész életemben, nem öltem még embert, nem ártottam úgy istenigazából senkinek. A vérszomj örökösen bennem élt, ott lapult, akkor is, amikor higgadt voltam, mert ez voltam én. Kissé temperamentumos, vérszomjas, de emellett csak egy egyszerű nő, aki átlagos életre vágyott. Csak épp nem annyira, mint néhány évvel ezelőtt. Nem voltak emberi barátaim, csak Thalia, és Maverick, a vámpír, és a boszorkány, akiknek a jelenlegi életemet köszönhettem, ők voltak a társaim, akiket a világ végére is követtem volna. Kizárólag munkakapcsolataim voltak, de a munkámban sikeres voltam, már-már profi, nem hiányzott, hogy másokkal is kapcsolatot létesítsek. Talán egy kicsit, de a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem jó elmosni a két világ közti határvonalat.
Egyedül ez a zavarodottságom volt az oka, hogy Chicagoban voltam, úton a rendelő felé, a különös nevű pszichológushoz, akit az egyik kollégám javasolt. Ő is egy ismerőtél hallotta, hogy zseniális a Rokuro Sento névre hallgató pasas. Bosszantott, hogy még a munkahelyen is feszült voltam, olyannyira, hogy egy terapeuta számát is átnyújtották nekem, amire először rögtön nemet mondtam, de a névjegykártyát azért a kabátom zsebébe csúsztattam, azt tervezve, úton kifelé kidobom. Helyette a nagy rohanásban a zsebemben maradt, otthon pottyant ki a hálószobám padlójára, mint egy jelként, hogy cselekednem kell. Újabb torokfeltépős, vérben úszós rémálmon voltam túl, mikor a kávémat kortyolgatva elhatároztam, hogy megteszem. Felhívtam a fickót, időpontot egyeztettem vele, s lám... itt voltam. Idegesen lépegettem az épület előtt, majd miután rákényszerítve magam besétáltam, a folyosón szintén járkálásba kezdtem, ujjaimat idegesen tördelve, mintha felelésre készülnék, vagy legalábbis bevallani Mave-nek az érzéseimet.  Ez utóbbitól még a hideg is kirázott. Halkan kopogtattam az ajtón, felkészülve mindenre; szigorú tekintetre, arra a tipikus fehér köpenyre(ami ugye elég elképzelhetetlen volt egy ilyen helyen), vagy egy túl kedves mosolyú dokira, akire elég ránéznem ahhoz, hogy sírva fakadjak.

380 szó || lesz ez jobb is || kredit