Nem bírom ezt tovább. Sokszor akartam már feladni, sokszor álmodtam arról, milyen lenne kijutni innen, de sosem voltam elég erős ahhoz, hogy ezt bármilyen formában véghez tudjam vinni. De most már tényleg elég volt. El akarok menni innen, el kell mennem innen, hisz ami itt folyik, az minden, csak éppen nem egészséges.
Farkasszemet nézek a tükörképemmel, miközben elsimítok egy kósza hajtincset a fülem mögé. Megannyi lehetséges forgatókönyv megfordul a fejemben. Terveket szövögetek, kiszabadulási elméleteket gyártok, de valahogy, valamiért egyik sem tűnik megvalósíthatónak. Kísérletezgetni, próbálkozni pedig nincs időm. Egy lövésem van, ha elvétem, akkor soha nem látom újra a Napot. Ha Jan rájön, hogy mit forgatok a fejemben, s a tervem kudarcot vall, akkor sohasem fog kiengedni innen. A hajamat igazgatom, nyilvánvalóan azért, hogy valamiképp rá hassak ezzel, de őrültség azt gondolni, hogy csábítással elérhetném a célom. Különben is, hogy nézek ki? A szemeim alatt karikák árulkodnak a kialvatlanságomról, a hajam csak úgy van, a ruháim pedig... inkább sportosak, kényelmesek, mintsem szédítően szexik. Maximum az egyik vállamat tudnám kihúzni a felsőmből, de ez édes kevés lenne. Megrázom a fejem, lemondóan legyintek egyet a tükörképemnek és az ágyamhoz sétálva, nagyot sóhajtva dőlök rá arra.
Jan sohasem bántott engem, soha, egyetlen ujjal sem ért hozzám, viszont előszeretettel beszélget velem. Bízik bennem, talán még valami furcsa barátjának is tekint. Ezzel kellene kezdenem valamit. Fontos lehetek a számára? Biztosan... végtére is megölni nem akar, de már évek óta itt tart, bezárva. Nem használt ki, viszont gondoskodik rólam. Nem értelmezem félre a jeleket, ugye? Tényleg fontos vagyok a számára. Ha valami baj történne velem, vajon félredobna mindent és megmentene? Vagy hagyna elvérezni a kis cellámban, amit kifejezetten nekem épített?
Fellököm magam az ágyról és kétségbeesetten a fürdőbe szaladok. Szemeim cikáznak a használati tárgyakon, mindent megrángatok, hogy megnézzem, mennyire mozgathatóak. De túlságosan előrelátó volt... Bármi, amivel kárt tudnék tenni magamban, az vagy alapjáraton nincs is a közelemben vagy szinte bele van betonozva a falba, hogy még véletlenül se tudjam megkaparintani magamnak.
Hajamba túrva, idegesen fordulok vissza a "hálószobám" felé, majd tekintetem abban a pillanatban megállapodik az ágyamon heverő füzeten és tollon. Megbabonázva lépkedek a toll felé, míg el nem érem és kezemben nem fogom az apró tárgyat. Lassan fordítom a fejem vissza a tükörhöz, miközben fokozatosan záródnak ujjaim a toll köré. Nem gondolkozom sokat, egyből megindulok és többször, egymás után beleütök a tollal a tükörbe. Nem elég egyszer vagy kétszer megismételni ezt a műveletet, annál többször kell ezt eljátszanom, hogy némi eredményt is hozzon. Nem tudom mennyi ideig püfölhetem az üveget teljes erőmből, míg végre meg nem reped és a nagyja bele nem esik a mosdókagylóba. Az akcióm közben több helyen felvágja az üvegszilánk a kezemet, de ezzel nem tudok törődni. Sőt, inkább örülök annak, hogy ennyi sebből vérzek, mert így talán még hatásosabb lesz a Jan-nak intézett mondanivalóm.
Mély levegőt veszek, majd kifújom és felsikítok. - Jan! - kiabálok, eltorzított, fájdalmas hangon. - Jan! Segíts! Jan! - sikítok, majd egy nagyobb üvegdarabot a kezembe veszek és odaállok az ágyam mellé. Azt akarom, hogy ide jöjjön, hogy lássa, képes vagyok végezni akár saját magammal is, ha nem enged el.
Mert megteszem, Jan, esküszöm megölöm magam, ha nem nyitod ki azt a nyamvadt ajtót és nem engedsz az utamra. Túl régóta vagyok már a foglyod, én ezt nem bírom tovább...