To: Alexander

Azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít… Nem tudom, hogy ki az az idióta, aki kitalálta ezt a baromságot, mert ez egyáltalán nem volt igaz. Pláne nem akkor, ha az ember már egy durván 1500 éves vámpír, és még így is az örökkévalóság vár rá, ó, és el ne felejtsük a legfontosabb dolgot, ami nem más, mint a diszfunkcionális család.
Tudjátok, amikor jó régen vámpír lettem, azt hittem, hogy ezzel végre teljesen elvághatom magam ettől a borzalmas családtól, ami tényleg csak egy hatalmas nagy púp volt a hátamon. Altair és Karen annyira szörnyű még nem is volt, ők tényleg hagyták, hadd éljek csak a kis világomban, anélkül, hogy bele kívántak volna folyni (amióta pedig vámpírok lettek, még inkább csendben maradtak, tekintve, hogy milyen helyzetben voltak), azonban Sedrick, az én drágalátos, kicsit sem zakkant bátyám már nem ebbe a kategóriába tartozott. Én tényleg nem kívántam sem keresztbe tenni neki, sem bármikor újból találkozni vele, ő azonban nem bírta ki nélkülem soha, és ott köpött bele a levesembe, ahol csak tudott. Egy-két alkalommal még eltűrtem volna, elvégre bizonyosan csak ezzel akarta csökkenteni a kisebbségi komplexusát, meg azt, hogy még mindig nem érdekelt senkit, de tudjátok, az 1500 év elég hosszú idő ahhoz, hogy az egy-két alkalomból úgy 100-200 legyen… Szóval csodálkozik is bárki azon, ha elegem lett a bátyámból? Na, nem mintha engem ez különösebben foglalkoztatott volna, mert hát, soha nem érdekelt, hogy ki hogyan vélekedett rólam, az meg még annyira sem, ha meg akarták mondani nekem, hogy mit tegyek. Mindig a magam ura voltam, talán éppen ezért is zavart annyira, amiért Sedrick mindig megpróbált bepofátlankodni az életembe.
De hát, ne legyen Lionel Andre a nevem, ha nem kezdtem volna el már bosszú terveket szövögetni, mert bizony-bizony, már jó ideje forgattam valamit a fejemben… Természetesen nem egyedül. Egy Alexander Volkov nevezetű boszorkány volt a segítségemre, aki, tudja a fene, hogy miért pikkelt a bátyámra (őszintén szólva, soha nem kérdeztem, mert nem érdekelt, amíg ugyanazok voltak a céljaink, ő pedig soha nem mondta). Mindenesetre vele terveztünk egy olyan varázslatot, ami hatalmas fájdalmat fog Sedricknek okozni, a bökkenő csak az volt, hogy rengeteg különleges hozzávalóra volt szükség, amiket úgy kellett beszerezni, hogy a bátyám ne fogjon gyanút. Nem is lett volna mindez nehéz, ha nem lett volna az az idegesítő képessége, amivel mindig tudhatta, hogy hol vagyok. Igaz, nem feltételeztem, hogy a nap minden percében felügyelet alatt tartson, de ha valami gyanús helyre mentem volna, akkor az bizonyosan feltűnt volna neki, még ha mondjuk nem is hátsó szándékkal tettem volna meg azt – volt annyira paranoiás, hogy minden cselekedetbe összeesküvés elméletet lásson bele.  
Mindenesetre, a sok évnyi titkolózás és kemény munka eredményeként már nagyon közel voltunk a célunkhoz, elvégre már nem sok hozzávaló kellett ahhoz, hogy a boszorkány végre kivethesse a varázslatot, én pedig egy whiskyvel teli pohárral a kezemben kényelmesen hátradőljek a székemben, és a műsort figyeljem. A diadal édes, mámorító ízét szinte már éreztem a számban, ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy most már nem válhatok óvatlanná, különben romba dőlne minden, és az, nos… nem kedvezne senkinek sem. Úgyhogy inkább visszafogtam a képzelgéseimet arról, hogy Sedricknek milyen a fájdalomtól eltorzult arca, és inkább az előttem álló feladatra koncentráltam.
A boszorkánnyal megbeszéltünk mára is egy találkozót, úgyhogy miután el tudtam szakadni a la Morte feladataimtól, egyből a lakása felé vettem az irányt. Otthonos, rutinos mozdulatokkal tettem meg az utat a házáig, majd onnan a bejáratig, amin egyébként már nem is kopogtam, annyira megszokott vendég voltam itt. Meg, amúgy sem hittem volna, hogy szükség lett volna arra, hogy becsöngessek vagy bármi, mert már biztosan megérezte a jelenlétemet korábban, még azelőtt, hogy egyáltalán betettem volna a lábamat ide, szóval miért is kellett volna ilyen felesleges dolgokra pazarolnom az értékes időmet?
- Alexander! – köszöntöttem széles mosollyal az arcomon, még a karjaimat is széttártam, hogy ezzel is mutassam, mennyire örülök a viszontlátásnak. – Mesélj, történt valami izgalmas mostanság? – kezdtem el csak úgy fecsegni, mintha olyan nagy haverok lettünk volna, de valójában, kicsit sem érdekelt a válasza, de a hatás kedvéért képes voltam bármilyen színpadiasan viselkedni. – Ó, az a pohár csaknem az enyém? – kérdeztem, de a választ nem vártam meg, igazából nem is érdekelt, csak két nagy lépéssel már ott is termettem az alkoholos pohárnál, és kézbe véve azt koccintásra emeltem a poharamat. – Mindig is tudtam, hogy jó házi gazda vagy – tettem még hozzá elismerősen pillantva rá, majd belekortyoltam az aranyló nedűbe, miközben megindultam felé, és kicsit sem zavartatva magam, lehuppantam az egyik karosszékbe, amiben kényelmesen el is helyezkedtem. – Ezer bocsánat, csak nem pihenni szerettél volna?  - magyaráztam tovább, először úgy igazán szemügyre véve a férfit, aki úgy feküdt a kanapén, mint aki menten bekómál. Ezt látva csak még szélesebb lett a mosolyom. – És, hogy állunk akkor hozzávalókkal? Sikerült a legutóbbi alkalom óta kiderítened valamit? – kérdezgettem tovább a boszorkányt, kicsit sem zavartatva magam, miközben néha-néha beleittam a whiskymbe.

800 || youtube || note: Elnézést a késésért || kredit

To: Lionel La Morte

Kényelmesen dőlök hátra a fekete bőrkanapén, miként a jobb lábamat átvettem a bal térdem felett. Egy kószán leszakított kis piros virággal játszom, ahogy megannyi gondolat cikázik az elmém soraiban. A zöld szárát oda-vissza forgatom az ujjaim között, miközben érdeklődve figyelem egy darabig, majdan elfordítom a tekintettemet az ajtó irányába. Nem éppen várom pontossággal, hiszen valahogy az számára sosem ment, ahogy nem is igazán reménykedem a kopogásban, mert még azt a fogalmat sem ismeri, miszerint miből áll az etikett. Így csak feltehetőleg vélem úgy, hogy, amint belép, nos az ajtó is a keretben marad. Amennyiben mégsem, az igazi pech. Felsóhajtva hajtom hátra a fejemet, a plafont bámulván, mintha bármiféle módon is választ adhatna. Már csak egyetlen apró momentum hiányzik, és végre elérhettem a célomat. Teljes körűen megszerezhettem azt a fajta kiváltságot, amelyet már oly' régóta óhajtok. Legalább is, közösen érjük el a vágyunkat Lionel Andre-val, aki nem mellesleg Sedrick öccse. Készségesen segít nekem, míg én próbálom egybe tenni ezt az őrült módozatú keresztrejtvényt, amelynek se eleje, se vége. A hozzávalók felének beszerzése teljesen lehetetlennek tűnt, és rengeteg évnyi kutatómunkám árába került, miszerint idáig eljussak. Végre már csak egy apró kis szösszenet, és készen lehet... minden eddigiek legjobb kivitelező varázslatú széruma. Milyen csodálatos is lesz, látni a fejét... apropó... Sedrick bizalmas körébe nem igazán mehettek, szóval az egyetlen esélyem Lionel-ben van. Neki kellesz meglépni a legvégsőbb pontot, s valamilyen módon megitatnia Sedrick-kel a szert. Azt hiszem, ezt az akadályt könnyedén venné, ám még nincsen kész.. ebben pedig ez az egyetlen probléma. Az utolsó hozzávaló zavarós, s bonyolult megfogalmazású, szinte már-már érthetetlen..
Egy hirtelen mozdulattal dőlök előre, az üveg asztalra tekintve. Talpaimat a faparkettán támasztva meg, míg a könyökeimet a térdeimre helyezvén, nos megtartom a fejem. Megannyi papír sorakozik fel egymáson, és egy régi varázskönyv hever középen, kinyitva annál a bizonyos receptnél, amelynek szavai latinul vannak felvésve. Ám, a latinnak is valamilyen tördeltebb változatában szerepelnek a mondatelemek. Gondolkozva nézem az utolsó kelléket, majd a feljegyzésekre futtatom a pillantásomat. Pedig érzem, hogy egyszerű lenne a megfejtése, de mégsem jövök rá. Valami blokkolja... Végül elrugaszkodom a kanapétól, és állóhelyzetbe keveredem, ahogy megindulok a hatalmas nagy erkély ajtó felé. Igen, egy emeleten vagyok. Egyetlen csuklómozdulattal kinyitom a faajtót, egy varázslattal, míg az üveghez hozzá sem nyúlok. Nem szándékozom kereszthuzatot okozni. A két üvegfelület közötti falrésznél álló italos szekrényhez megyek, ahogy lehajolva, előveszek egy jó minőségű, ám igencsak drága whiskyt. Mosolyogva zárom be, és emelkedem meg a kezemben lévő itallal. Rátekintek, elolvasva a nevét, majd felfordítok két tetszés szerinti poharat, amelyekbe öntök az aranyló nedűből, miután felbontottam azt.
Oldalra rakom le az üveget, ahogy a kezembe veszem a poharat, kortyolok belőle. Meg sem várva ezzel -, úgymond - a társamat. Visszalépek az ablakfelülethez, és a külső tájat fürkészem, miként sok-sok ember rohangálását figyelem. Ez a mai korszak... rohanás az egész életük, na meg persze felesleges kis halandói mi volt. A szemeimet forgatva, megyek vissza a kanapéhoz. Lehuppanok rá, kényelmesen elfeküdve. Lezárom az íriszeimet, és tökéletesen kiélvezem a pillanatnyi csendet, bár érzem... sőt sejtem, hogy pont most fog beállítani. Általában tökéletesen ráérez arra, hogy mikor szeretnék csak egy percig pihenni, s pont, akkor lép közbe... de hát na. A pofátlanság nem felróható, mert, akkor nekem is szóvá tehetővé válna a hatalmi pozícióm gyakorlása. Túlságosan is szeretem az erőt... van benne valami felfoghatatlanul élvezetes, ami miatt nem akarok tőle megszabadulni. S pontosan emiatt kell nagyobb szintre emelnem..

556 || I Am || note: - || kredit