Egy hat éves kisgyereknek elég nehéz megmagyarázni, hogy testvére fog születni akit óvni és szeretni kell. De a szüleim ezen gyorsan túl lendültek. Én viszont akkor még nem feltétlenül élveztem annyira a helyzetet, mint azt Ők gondolták. Bár akkor és ott még én is úgy éreztem, hogy minden rendben van az életemmel és képes leszek megbirkózni azzal is, hogy nem csak én leszek az egyedüli akit anyáék félteni és szeretni fognak. De abban a pillanatban amikor belecsöppentél az életünkbe és felforgattál mindet, már határozottan tudtam, hiba volt annyiban hagynom a dolgot. Határozottan emlékszem arra a mondatra ami akkor hagyta el a számat amikor körülbelül egy hete volt már velünk Chloé. Ott álltam a kiságya fölött és Ő csak megállás nélkül sírt és sírt. Amikor anya belépett az ajtón én egyből neki szegeztem a kérdésemet. "Anya! Chloé elromlott. Nem lehetne vissza vinni?" Persze anya csak rosszallóan megcsóválta a fejét és tette tovább ami egy édesanya dolga. Törődött velünk és határtalanul szeretett minket.


Soha nem fogom elfelejteni azt januári napot amikor megcsörrent a telefon és a vonal túlsó felén lévő kedves női hang közölte apával, hogy anya egy sajnálatos balesetben életét vesztette. Egy kamion megcsúszott egy jeges útszakaszon és a szabályosan haladó autósok közé sodródott, több autót is maga alá szorítva. Több sérült és két halott lett a balesetben az anyukám és az őt munkába szállító főnöke. Tulajdon képen akkor romlott el minden. Apa akkor kezdett el inni és az ivásnak köszönhetően agresszívvá is vált. Ha valami nem úgy volt ahogyan azt Ő elképzelte ütött és vágott. Nem érdekelte, hogy az mennyire fáj vagy marad e nyoma ami után kérdőre vonhatják. De ez az időszak volt az is, ami igazán összekovácsolt engem és a testvéremet. Annak ellenére, hogy viszonylag nagy volt köztünk a korkülönbség mégis megtaláltuk egymásban azt amiért megérte küzdeni.


Tíz év telt már el azóta, hogy anya életét vesztette abban a tragikus balesetben és a helyzet mit sem változott azóta. Csupán annyi a különbség, hogy apa már Chloé-t sem kíméli és annak ellenére, hogy betöltöttem a tizennyolcat még mindig nem lehetek a gyámja és nem menthetem meg magunkat az örökös szenvedéstől. Sokszor álmodtam már arról, hogy érettségi után elköltözöm a húgommal együtt valami messzi messzi vidékre és boldogan fogunk ott élni. De ehelyett csak az lett a jutalmunk, hogy több milliónyi seb borítja a testünket és a lelkünket.


Alig vártuk, hogy betöltsem a 21-et és elköltözhessek otthonról, te pedig velem jöhess. Szép álmok és a csúfos valóság. Ezek voltak mindig csak a számunkra. Amikor apa megtudta, hogy sikerült kibérelnem egy parányi apartmant végtelen haragra gerjedt és megtámadott bennünket. Kis híján megölt mind a kettőnket, de szerencsére a szomszédok kihívták a rendőrséget akik még éppen idejében értek ki ahhoz, hogy megakadályozzák a tragédiát és megmentsenek két életet. Attól a naptól kezdve amikor kimondták az apánk ítéletét az életünk 180°-os fordulatot vett és végre úgy élhettünk ahogy szerettünk volna mindig is, kettesben, szeretetben. Nem kellett összerezzennünk minden alkalommal amikor meghallottunk egy neszt vagy egy parányi zajt. Bízhattunk a másikban és tudtuk, hogy a megannyi rossz után már csak jó jöhet. De ennél nagyobbat már nem is tévedhettünk volna.


Azelőtt érthető okokból soha nem jártam el szórakozni. De a kishúgom kedvéért ez alkalommal kivételt tettem. Igaz, hogy nem éreztem magam a legjobban, de miatta képes voltam kibírni és azt a látszatot kelteni, hogy fergetegesen érzem magam. De legbelül éreztem, hogy nincs erre szükségem. Túl zajos és zsúfolt is volt az én személyiségemnek. Így leginkább csak leültem a bárpulthoz és onnan tartottam szemmel a testvéremet miközben fesztelenül táncolt és élvezte a szabadságot amit az új életünk nyújtott a számára.
De a felhőtlen boldogság és jókedv a másodperc tört része alatt vált köddé amikor megláttam, hogy két srác magával rángatja Chloé-t. Az anyai ösztöneim azonnal pánik fokozatba kapcsoltak és úgy vetettem magam rájuk mint egy kis tigris. Persze ez mit sem ért, lévén hogy vagy 3x akkorák voltak mint én vagy a húgom. Csak annyit értem el az egésszel, hogy engem is begyömöszöltek az autóba és elfurikáztak isten tudja hová.

Gyanítom ők sem éppen így tervezték az egészet, mivel egy hosszabb kiabálás és a hangokból ítélve, egy kisebb verekedés után, elindult velünk az autó és kitudja mennyi kilométer után egyszer csak megálltunk. Kiszállt a sofőr, kinyitotta a csomagtartót és egész egyszerűen csak lelőtt. Nem tudom, hogy szándékosan lőtt belém kétszer, vagy annyira béna volt, hogy a testvérem helyett is engem talált el, de végül Chloé ép bőrrel megúszta, és még volt annyi lélek jelenléte, hogy miután a támadóink ott hagytak minket elment és segítséget kért.
A következő dolog amire emlékszem az egy sötét szoba ahol a húgom mellettem fekszik és könyörög, hogy térjek magamhoz. A torkom iszonyatosan égett és éreztem ahogy a sejtjeim vágyakoznak a folyadék után. De ezen kívül nem éreztem mást. A sebeim nem fájtak amit azért furcsálltam, de ettől furcsább dolgok is történtek velem akkor ami még inkább magyarázatot követelt. Olyan válaszokat amire csak a hozzám hasonlóktól kaphattam választ. Olyan lényektől akik a természet rendje felett állnak., vámpíroktól. Méghozzá nem is akármilyenektől, hanem az egyik, ha nem a, legrangosabb vámpírjaitól.