- Jajj Bolyhos... nem is tudom. Mit kéne magammal kezdenem? - nézem értelmes fejjel az ölemben üldögélő macskám ahogy lustán nyalakodik, és én is tudom milyen elvetemültül hangzik hogy a macskámtól kérek tanácsot. Egyszerűen elvesztem az életemben és sürgősen rendet kell parancsolnom magam körül, mert belezakkanok, azt pedig semmiképp sem szeretném. Nem tartom magam alapvetően egy gyenge embernek, sem olyannak aki ilyen katonatiszt típus, valahol a kettő között lavírozok, és van amiben nagyon szerencsétlen tudok lenni. Jelenleg is éppen ezt érzem. Kell nekem valami emberi elfoglaltság a La Mortés kalandok mellé.
- Szerinted, ha nyitnék egy ékszer boltot, sikerem lenne? - kérdezem ahogy végigsimítom cirmos-csíkos bundáját, , ami olyan kellemesen puha mintha csak egy plüss lenne. Ajándékba kaptam az állatot, és nem volt szívem tovább ajándékozni. Ahogy vakargatom, eszembe jut hogy igazán sosem volt háziállatom, ő az első. Az első, aki azt hiszem önzetlenül szerethet engem, azért aki vagyok, és nem azért, akit remél hogy leszek.

Réges régen egy messzi messzi királyságban történt amikor megszülettem. Az ezerkétszázas években, nem tudom már pontosan mikor, de egy közepes családba születtem harmadik leányként. Nem volt nagy dolog, minden második családban sok gyerek volt, és a mienk se volt más. Nem sok mindenre emlékszem már az az igazság, csak arra hogy elígértek valakinek, ahogyan az szokás volt, és nem volt jogom ellent mondani, el kellett fogadnom a szokásjogot. A házasságot már nem értem meg, ami valahol átok volt, valahol áldás. Örültem neki, mert megszabadulhattam és nem örültem, mert meghaltam. Halandó életem a végére ért amikor Derekkel találkoztam, akibe ostoba módon beleszerettem. Azt hiszem ez a nők sorsa, felelőtlen módon beleszeretni valakibe, aki talán nem is érdemli meg és mindent elhagyni érte.
- Ajj, ostoba, ostoba emlékek... - nyöszörgöm Bolyhoska bundájába, ahogy visszagondolok rá. Magas volt, vöröses barna hajú és nevető szemei voltak. Elhittem hogy szeret, és hagytam hogy a vérem vegye és vérét adja. Olyanná tett, mint ő is. Vámpír lettem, egy darab sötétség az éjszakában. Nem vagyok túlságosan jó az ilyen kapcsolatkezelésben, de éreztem hogy fontos vagyok neki, megtanított mindenre amire egy kezdő vámpír képes lehet. Elvitt magával, és megismertem őt. Kedves volt de merész is, néha túlságosan is magabiztos, és végül... ötven csodálatos év után ez lesz a veszte is, hogy nem figyelt eléggé a körülményekre és az emberek rájöttem mi ő.

Emberek, persze hogy féltek attól, ami más volt mint ők, a mai napig is félnek. Megölték Dereket, és én magamra maradtam örökre a húszas éveimben maradva. Megsirattam, és gyászoltam őt, és azt is tudtam akkor hogy örökre emlékezni fogok rá hiszen ő volt az első. Az a bizonyos Első, akit az ember sosem felejt el, akármeddig is éljen.
- Őt tényleg szerettem, de nem csak őt... - sóhajtok fel, hiszen fiatal voltam, örökké éltem. Kellett valaki mellém és kellett hogy szerethessek. Hogy engem is szeressenek. Sok partnerem volt, egyesekre emlékszem, másokra nem, de tudom hogy egyikük sem töltötte be soha azt a kis űrt, amit Derek halála hagyott a lelkemen. A La Morte sem pótolhatta azt. Derek után azt hittem soha nem fogok már szeretni, vagy ragaszkodni valakihez, de az életem túl hosszú volt hogy ne tegyem. Sokszor szerettem, és sokszor sírtam, csalódtam, de azt hiszem talán... Talán ettől maradtam emberi.
Fogalmam sincs, hogyan találtak rám, de megtették és onnantól fogva, ők alkottak számomra egy közösséget, ahol kibontakozhattam és rájöttem hogy bírok némi hatalommal mások felett. Tudom manipulálnia tetteiket és viselkedésüket hogy valamit megtegyenek nekem. Ez nem egyszer jött jól, amikor veszélybe kerültem, hiszen a legvérmesebb embert is meg tudtam így szelidíteni. Azt hiszem ezért vigyáztak is rám. Vagy csak önös érdekből? Nem is igazán lényeges. A lényeg hogy megtanítottak, mit csináljak, és hogyan éljek túl, és adjam el magam embernek, akkor is ha réges rég nem vagyok már az.

A tanács nevében sok mindent tettem. Igen, ártatlannak nézek ki, de nem hazudtolhatom meg azt, ami vagyok, és igen, öltem meg embereket, és másokat is, ha a tanács ezt kívánta. Nem... Nem mondom azt hogy élveztem, de megtettem mert tudtam hogy meg kell tennem, és nem akartam hogy engem öljenek meg. Szép kis búvóhely, mit ne mondjak, de remekül áltatom magam ezzel, hogy mindent ezért tettem, és nem azért, mert egy ragadozó természet él bennem, és vámpír vagyok. Nem vagyok az az árva, elesett lányka, amit olyan hitelesen elő tudok adni, és szavam is van. Nem vagyok egy harsány jellem, de tudom mi az élet és élvezem is a magam módján. Nem tagadom meg a test örömeit sem, se sosem szültem, és nem is akarok. Egyszerűen nem tudom elképzelni, ki az, aki rávenne erre hogy gyermeket ajándékozzak neki. Egészen rendkívülinek kell lennie.
- És ilyen nincs, szóval... - vonom meg a vállam, ahogy helyzetet váltok, és elfekszem a kanapén a macskával a hasamon. Dagasztani kezd a kis szőrcsomó.
- Nem, nincs olyan pasi aki tetszene... - mosolyodom el, ahogy eszembe jut, kikkel találkoztam. A La Morte-n belül gyakran küldtek engem is valakivel együtt egy-egy küldetésre, vagy munkára, teljesen mindegy hogyan nevezzük. Nőkkel és férfiakkal egyaránt, nem válogattak és nekem sem volt szavam ellenük, amíg tudtunk közösen dolgozni. Többször küldtek ki Altair-el, akivel azóta köszönünk egymásnak ha találkozunk, de ennyiben ki is merül a kapcsolatunk.

Vagy volt egy másik pasi, neki nem emlékszem a nevére sem, csak hogy gyönyörű mosolygós barna szeme volt. Talán Richard, de már egy ideje nem láttam. Egyikük sem éppen álmaim férfija azt hiszem. Sosem lesz rendes pasim, és ez néha... megijeszt. Szeretek független lenni, és élni az életem, de néha hiányzik egy kar, ami átölel éjjel, és egy mellkas amire odahajthatom a fejem. Erős nő vagyok, mert túl akartam élni a századokat, és az életet, de néha gyenge akarok lenni...
- Jajj Boholy, legalább te itt vagy. És igen, nyitni fogok egy kis vállalkozást, és hetven macskával fogok megdögleni nagyika koromban - vigyorodom el, hiszen már jóval túl vagyok azon a koron, de ez csak egy szófordulat. Rendet kell tennem az életemben, és alkalmazkodni a huszonegyedik századhoz, hiszen a világ nem áll meg, ha én megtorpanok. Fel kell vennem az ütemét, és kézbe venni az irányítást. Igen, ezt fogom tenni. Ezt kell tennem.