- My, my, my Delilah- énekeltem teli torokból, borgőzös orcákkal. Semmi különösebb oka nem volt, pusztán a részeg kötekedés élvezete ahogy belepiszkálhatok Delilah nyugalmába. Nem is tudom mi volt a kiváltó ok, de ez volt a legelső alkalom amikor az emlékeim mélyére nyúlt, és előhozta a sorból az egyik legrémesebbet. Nem hiszem hogy szándékos lett volna, de véletlenlennek azért elég kemény, hiszen rengeteg van, még válogathat is, aprók, kevésbé fontosak, de akadnak lélekformálók és szörnyűek, amiket elég volt egyszer átélni.
Vállamba ismét belemart a bőröv, ujjaim közül kifordult a borosüveg, és én a padlóra rogytam.

Apám utálta a boszorkányokat. Ha nem lett volna olyan gyáva, és gyűlölete ambícióval párosul, merem állítani, hogy vadászként folytatta volna életpályáját. De ő amolyan hobbi rasszistaként megelégedett azzal, hogy minket büntet. Nem volt alkoholista. Nem volt munkanélküli sem. Ez volt benne a legfélelmetesebb. A külvilág számára egy összeszedett, kedves ember. Nekünk otthon- maga a rémálom. Egyedül a félelmére tudom visszavezetni ezt a fokú undort amivel felénk fordult. Édesanyánk szeretete volt az egyetlen ami visszatartotta attól, hogy álmunkban meggyilkoljon minket a húgommal. Persze ő is kapott eleget. De neki megbocsáltotta, mert szerette. Biztos volt abban, hogy amíg gyerekek vagyunk, pár pofonnal ki lehet verni belőlünk ezt a beteges aberrációt. Nem tűrte, hogy használjuk, vagy gyakoroljuk a hatalmunkat. Ha meglátta…csatt!
Delilah pont egy ilyen alkalmat kapott el. Összezárt szemekkel tűrtem a fájdalmat. Édesanyám ziláltan rontott be a szobába, ahol félmeztelenül a fal felé fordulva, háttal apámnak tűröm a verést. Kizavart, ők egymásnak estek…a többi emlék elhomályosul, és én az utcán állva meredek a lángokba, amik szép lassan felemésztik a lakásunkat. Hallom édesanyám és a húgom sikolyait, ahogy a tűz martalékává lesznek, és a pokolból apám arca mered rám, szánakozva, szigorúan.

- Menj vissza a szobádba. – hörgöm a padlót bámulva, ahogy az asztalba kapaszkodva igyekszek talpra segíteni magam. – Ne kelljen még egyszer mondanom! – csattantam fel, mire végre ténylegesen megmozdul. Ingujjammal törlöm le a homlokomról a hideg verítéket, minden ízemben reszketek. Olyan régen történ ez már, szinte elfelejtettem. Sikerült feldolgoznom, és átlépnem rajta. Ő mégis felszaggatta a sebeket.

Később jöttem rá, hogy milyen remekül ért hozzá. Milyen biztos kézzel választja ki hosszú életem buktatói közül azokat, amik bizonyos értelemben tönkretettek. Hatással van rám a hatalma, de tudom, hogy főleg azért van így, mert bizonyos tragédiákat máig nem sikerült kihevernem, és azzal, hogy újra átélem őket... csak még kevésbé tudok felülemelkedni az élményen.
Azonban valahogy mégis…örülök, hogy a legszebbekre nem fordít figyelmet. Nem mocskolja be, és mérgezi meg önmagával. Óh, Delilah, ha tudnád… egyszer érj hozzájuk…

- Légy a feleségem. – fordulok felé, hirtelen. Se gyűrű, se romantikus vacsora, se jövőkép, se egzisztencia. Csak az őszi ködbe burkolt Párizs a tanúja a szedett-vetett leánykérésemnek, ám őt ez mégsem zavarja. Ragyogva igent mond, és a nyakamba ugrik. Lesz pár kellemetlen beszélgetésem az apjával, de nem bánom. Ha szegények leszünk is, mint a templom egere, még az sem zavarna. Csak ő legyen az enyém.

- Why, why, why Delilah. – dúdolom pimasz vigyorral fel sem pillantva az ölemben pihenő könyvből. Az ostoba kérdéseivel és az állandó akadéskododásával képes olyan mértékben felbosszantani, hogy még az esetleges következményekre sem gondolva belefogok a nótába. Szakállas húzás, de a hatása így is mindig megvan. Eleinte volt csak gyakori, hogy találomra választotta ki a legjobban rikító sötét emlékeimet, talán nem is volt még akkor teljesen tudatában milyen eseményhez nyúl. Amatőr hiba, a lelkem trillázik, hiszen első kézből tapasztalom a tehetségét amivel másokból kényszerít ki információt, másfelől pedig szenvedek a hozzá-nem értése miatt.

- Mennünk kell! –rontok a házba ziláltan. – Csomagolj, ébreszd fel a gyereket és gyerünk! – csapom fel a villanyt. A szekrény mélyéről előrántom a bőröndöt, és válogatás nélkül szórom bele azt ami éppen a kezembe akad. Ruhanemű, pár könyv, papírok. És ő nem kérdez. Kipattan az ágyból, és öltözteti Emily-t.
Már indulásra készen állunk, amikor egy vérfagyasztó kacaj üti meg a fülemet. Dermedten hátrafordulok. Egy horda vámpír várt az utcán, semmi jót nem ígérve. – Kérlek…- nyögtem elhallóan.
- Azelőtt kellett volna gondolkodnod, hogy meglopod a főnököt. – mosolyodott rám negédesen. – Mondcsak megérte az a csecsebecse a családod életét, boszorkánymester?
- Kérlek…- könyörögtem, rimánkodtam, végtelennek tűnő percekig. Nem érdekelt a vámpírok elégedett, gúnyos kacaja. Ígértem, hízelegtem, kész lettem volna a lelkemet is eladni, de persze hiába.
Karjaimban szorítom a feleségem és a lányom megcsapolt, szoborrá merevedett holttestét. Gyakorlatilag elvette az eszemet a fájdalom, és remélem nem kell magyaráznom miért, de ezt az esetet sokkal tovább tartott feldolgozni, mint az előzőt.

Azon a ködös novemberi estén ismét gyarapodott a kamra, ahonnan Delilah emlékeket csenve, ideig- óriáig megnyomoríthat.
Ismét a jelenben vagyok. A vérem fortyog az indulattól, de viszonylag csöntesen parancsolom ki Delilah-t a házból. Menjen amerre lát, most nem érdekel. Csak egyedül akarok lenni. Amikor nem hallgat a szóra, a karját megragadva ráncigálom el az ajtóig, és lököm ki az utcára. Nem vagyok egy gavallér, ez tény. De még egy percet időz, nem jutok el a mosdóig, hogy kiadjam a vacsorámat magamból.
Hátamat a hűvös csempének vetve meredek fel a plafonra. Szervezetem levegőért kapkod. Ezt az emléket is sikerült elásnom, de Delilah megint megtalála, és ideget szúrt. Idáig összesen kétszer sikerült kibillentenie a viszonylagos nyugalmamból. A többi élmény nem olyan ami ennyire megvisel, de tény, hogy azokat sem szívesen idézem fel.

Menjünk vissza kicsit az időben. Huszonhét évet pontosan. A családom már húsz éve halott, és azóta dolgoztam vadászoknak- gyilkoltam vámpírt, és vérfarkas falkákat írtottam ki (nyilván nem egyedül), és miután a vadász-szezon lecsengett, olykor a vámpír, olykor a farkas bagázsnak intéztem ezt-azt. Üzleti ügyeket, piti tolvajlásokat, és az évek alatt szépen megszedtem magam. Voltak kapcsolataim, de szívesen töltöttem egyedül az időmet. A végére annyira rákaptam a magány zamatára, hogy szinte el is felejtettem milyen közösségben létezni, három mondatnál többet váltani másokkal, nem felületes kapcsolatokat kiépíteni. Az agyamra ment. Az empátia mint olyan régi ismerős, halványuló emlék. Az üzlet és az életben maradás éltet. A szüleim és a feleségem halála tönkretett volna, ha hagyom magam, de úgy döntöttem: fenébe az egésszel. Az élet nem elég rövid, hogy a gyász felemésszen. Hosszú és fájdalmas halál lenne.
Szokás szerint, mély magányban bandukoltam keresztül a város sötét utcáin. Mindig talál valami érdekeset az ember, ha alaposan körülnéz. Kóbor farkasokat, önkontrollt vesztett vámpírokat…csupa olyan, akiken kiélhetem az elfolytott agressziót és a frusztrációt amit a saját hibáim okoztak.
De a mostani “kincs”… egy éppen haldokló és egy születő lidérc. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy egyszerűen csak otthagyom, sorsára. Végül sóhajtva fordultam vissza, és nyaláboltam fel a testet.
Jó sok időbe telt, mire magához tért, és én komolyan elhatároztam, hogy kedves leszek. Megértő, és együttérző. Bevezetem egy új világba, cserébe talán sikerül megszabadulnom az árnyaktól, amik üldöznek. Ez félig meddig sikerült is. Azonban nem tudom eldönteni, hogy az állandó bosszúság megéri-e az áldozatot. Megéri, hiszen bizonyos mértékig élvezem a csipkelődést és a hatalmi harcokat, hogy nem vagyok egyedül, mégis… hogy lehet valaki ennyire irritáló?  
Aztán teltek az évek. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy egyszerű lesz megtörni az akaratát- ő is arra pályázik, hogy az enyémet igázza le, de ehhez hamarabb kellett volna születnie. És nem embernek. Kegyetlenség tudom, de szemrebbenés nélkül visszaélek az erőmmel, és amikor felismertem, hogy a kisasszony nem annyira működik együtt, mint ahogy én azt szeretném, átokkal pecsételtem meg a kapcsolatunkat.
Kérdezhetnéd: miért jó ez nekem? Miért vigyázok egy szerencsétlen, erőszakos halált halt kis lélekre? Annyira félek a magánytól, hogy még ezt a macerát is bevállalom?
Tévedés. Delilah és a képessége új kapukat nyitott meg előttem. Hallottál már az információ kereskedelemről? Vámpírokról, farkasokról, vadászokról, különleges egyéb lényekről szerzett információimat bocsáltom áruba az éppen érdekelt félnek. Delilah módszere tökéletes erre a célra, és ezt ki is használom maradéktalanul. Bizonyos mértékű szabadságot nyilván biztosítok neki, és az első szárnypróbálgatásainál is elnézőbb voltam, amikor kicsikarta belőlem azokat az emlékeket, de mára már teljesen uralja a képességét. Nem tűröm, hogy visszaéljen vele, és azt sem hagyom, hogy a fejébe szálljon. Nem fogom vissza magam, ha felbosszant, nem vagyunk emberek: miért viselkedjünk úgy egymással? Meg kellett tanulnia, hogy ha ő visszaélhet a képességeivel, én miért ne tehetném? Ha gyerekkoromban nem tartott vissza se az édesanyám se a húgom attól, hogy rájuk gyújtsam a házat, akkor miért éppen Delilah lelkének kegyelmezzek? Tudom, hogy fáj. De a bosszúnak, amit megkapott, száz év rabszolgaság az ára.