Új helyre költöztünk. Egy új országba. Egy jobb életért…? Akkor még nem tudtam mit jelent ez, mert én boldog voltam. Visszagondolva nem lett lényegesen jobb az életünk a córdobaihoz képest. Visszagondolva tudom, a szüleim féltek valamitől ott Délen.


New Orleans nem volt nehéz megszokni. Tetszett a környék, néha ugyan éreztem a ki- és lenéző tekinteteket, de aztán szép lassan elkezdett leperegni mindez rólam. Fontosabb dolgaim is voltak, mint hogy mit gondolnak rólam mások. Mert mi sosem voltunk normális család, legalábbis a legtöbb ember számára. Egy boszorkányfamília sosem lehet átlagos. Mi sem voltunk kivételek.


Biomérnöknek tanultam az egyetemen, hogy jól kereshessek majd életem hátralévő részében. Úgy volt, hogy elköltözök az ország másik felére, de aztán máshogy alakultak a dolgok és másodlagos otthonomban ragadtam. Van munkám, persze közel sem olyan jó fizetéssel, mint lehetne. De így alakult az élet.


Apám ingatlanban utazik, ami sokat segített a családunk megítélésén a környéken. Anyám ápoló a körzet elmegyógyintézetében. A húgom orvosnak tanul.


Anyám rávett az önkénteskedésre a sárga házban. Hogy miért mentem bele? Magam sem tudom, de így legalább hasznosíthatom valami a mágiát, ami bennem lakozik. Így könnyebb lenyugtatni a betegeket.


És akkor ott volt az a lány. Neki nem volt igazán komoly baja, szerintem nem is volt odavaló. Egy idő után folyton körülöttem lebzselt, és én hagytam, aztán hagytam, hogy megismerjem és én is megismertem őt…


Sokáig nem mentem vissza. Csak dolgoztam, kibújva anyám kérései alól. Nem volt nehéz a város másik feléről. És ilyenkor azt gondolom New Orleans elég nagy. Máskor nem így vélekedem.


Később visszajártam, kevesebbszer és kevesebb időre. Jó páran hiányoltak, azok közül, akik emlékeztek. És ő ott ült akkor, új volt és idegen számomra, csak hátulról láttam a finom sziluettet és a hosszú, barna hajat, összefogva.