... My, my, my Delilah - énekel anyám... Amióta az eszemet tudom, utálom a nevemet, de azt nagyon szerettem ahogy anya énekelte. Az ő szájából még ez az ostoba dal is olyan volt, mintha mennyből alászállt angyal énekelné.

... Why, why, why Delilah, Delilah - gúnyolódott az iskola fenegyereke, röhögött rajtam és a nevenen. Én pedig gondolkodás nélkül törtem be az orrát. Nem emlékszem mi történt azután, arra sem mit szólt anyám, vagy apa büszke volt-e hogy el tudtam bánni egy nálam kétszer nagyobb sráccal. Csak a reccsenés, a kezembe hasító fájdalom és a pulykaméreg emléke... És elégedettség. Nem bántam meg.

... I felt the knife in my hand and she laughed no more, My, my, my Delilah A legtöbb részletre nem emlékszem arról az éjszakáról amikor megtámadtak. Egyetlen kristalytiszta emlékem, még abból a normális, reményekkel teli korból, az utolsó, meggyötört szívdobbanás és egy  szaggatott sóhaj. Nem volt fény, nem integettek a nagyszüleim a túloldalról, csak éreztem, hogy baj van.

... Amikor magamhoz tértem tudtam, hogy valami nem stimmel.
Először is, a rövidke emlékfoszlányokon kívül semmit sem tudtam felidézni a megtámadásom előtti időszakból, egyedül annak a borzalmas farkasnak az arca és a szívem utolsó dobbanássa lebegett élesen a szemeim előtt... Aztán, ahoz képest hogy nem egészen egy nappal azelőtt kibelezett egy megvadult vérfarkas furcsa volt, hogy nem fáj semmi és nem vérbefagyva fekszem egy sikátorban, hanem egy jellegtelen szobában, puha matracon ébredtem. Sértetlenül. A helyzet szokatlansága soha nem ismert pánikot és félelmet lövellt szét az ereimben, amitől hirtelen eltűnt a testem. Na nem testen kívüli élményre kell itt gondolni, hanem a szó szoros értelemben láthatatlanná váltam. Persze, ettől csak még inkább felgyorsított alattam a paravonat, de teljesen megbénultam, még csak hang sem jött ki a torkomon a furcsa zokogáson kívül, és ezt is úgy jó öt perc után fogtam fel, hogy én adok ki ilyen borzalmas, szívszorító hangokat.
- Ugyan, drágaságom, nem kell úgy zokogni!
Az ismeretlen hang bársonyos lepelként borított be és ha lehet még jobban rámhozta a frászt. Az ajtóban állt, talpig feketében és úgy méregette a helyet, ahol a testemnek kellett volna lennie, mint egy éhes macska az ebédre szánt egeret. A meglepetéstől még a szívszaggató zokogástól is elfeledkeztem és visszatért a szilárd, látható testem, amitől még egy szelet higgadtságot sikerült visszanyernem.
- Hol vagyok és mi történt velem?
- Ö, Delilah kedves, ez egy hosszú történet...
A nevem hallatán összerándultam, de mielőtt időm lett volna felháborodni életem leghihetetlenebb és borzalmasabb történetét mesélte el. Lidérc lettem... Mintha, egy kicseszett vérfarkas támadás nem lett volna elég horrorisztikus. Egy ponton túl a szavai bársonyos zsongássá olvadt össze a fülemben, a gondolataim teljesen maguk alá temettek és éreztem hogy izzó düh és gyűlölet ébredezik bennem.
Megöltek... Meggyilkoltak... Mindent elvettek tőlem... Bosszú...
- Nos, Delilah kedvesem, egy ajánlatom van a számodra!...

... Eladtam neki a lelkem. A szó legszorosabb értelmében.
Ennek immár 27 éve, engedtem hogy valami bonyolult mágiával Azriel magához láncoljon 100 évre és gyakorlatilag a szolgája lettem. Cserébe megtanított, hogyan tudom bárki emlékeit a felszínre rángatni és ha úgy tartja kedvem manipulálni azt és akár ezáltal végezni is az illetővel. Ha engem kérdeztek, megérte. Alig öt év után, hála Azrielnek, megölhettem azt a mocskot, aki miatt örökké ebben az áldatlan félállapotban kell tengetnem a napjaimat. Nem mellesleg ennek az örökkének tetemes idejét egy arrogáns, öntelt boszorkány csicskájaként élvezhetem.
Szökés kizárva, hacsak nem akarom ezt a temérdek időt nyomorékként tölteni. Azriel ügyesen alakította ki a kis játékainak a szabályait. Ha től messzire megyek tőle, olyan kín járja át a testem minden porcikáját, amit képtelenség elvisleni. Hacsak nem vagy teljesen bolond, azonnal visszakotródsz oda, ahonnan indultál, mert még fogolynak lenni is kellemesebb szórakozás, mint az a fájdalom és agónia... Tapasztalatból beszélek.
Már csak 73 év...

...A felhők mögül előbukkant a lemenő nap, vidám sugarai betörtek a függöny rései között, táncra csábítva a szobában megbújó parányi porszemeket. A napsugarak elérték a kanapét is, arannyá változtatva az ölemben fekvő könyv sárgás lapjait. Béke honolt mindenhol, lágy zene szólt a hangszórókból, tökéletes háttérszólamként a tekintetemet és gondolataimat lebilincselő történetnek. Azriel egy hete nem rontotta körülöttem a levegőt, vagyis az ő szemszögéből pont fordítva, néha komolyan elgondolkozom vajon egy tizes skálán mennyire bánta meg, hogy én lettem az a lélek akit a céljaira használ fel 100 évig. Ha tippelnem kéne valahol 50 és 10 000 közé tenném azt a számot. A gondolattól mosoly kúszott az arcomra, bármennyire is idegesített az arrogáns boszorkány és dühített a rabság, élveztem hogy bosszanthatom és beleehettem magam az elméje legmélyebb zugaiba. Egyik kedvenc időtöltésem az idegein való táncolás volt. Ilyenkor éreztem magamhoz legközelebb azt az emberi lényt, ami egykor lehettem, aki halovány emlékfoszlányokban élt a fejemben.
Időközben a nap is lebukott a láthatáron, képzeletgyorsan felkattintottam a kis fiókos komódon a lámpát és zavartalanul olvastam tovább. Hirtelen kattant a zár, ismerős illat suhant a nappaliba a gazdájával együtt. Nem néztem fel. Felesleges, úgyis tudtam ki az...
- Áh, Delilah kedves! Csomagolj! Hopp-hopp-hopp!
- Neked is jó estét Azriel! Köszönöm kérdésed, jó napom volt. Neked is kellemesen telt? Ha még egyszer így hívsz kitépem a nyelved! - trillázom lazán, tekintetem még mindig a sorokat rótta. Arcomon angyali mosoly ült, mindenféle lelkifurdalás nélkül engedtem el a fülem mellett az odavetett parancsot. Meg is lett az eredménye, Azriel bosszankodó ciccentéssel lendült akcióba. Se ő, sem én nem voltunk a türelem mintaképei. A könyv kiszakadt az ujjaim közül és a szoba másik végében landolt, a férfi pedig arrogáns mosollyal bámult rám.
- Nem mondom mégegyszer Delilah! Azt mondtam csomagolj! - hangja puha bársony, a felszín alatt lappangó tőrhegyes fenyegetéssel. Hatalmas erőfeszítésébe került higgadtságot színlelnie, miközben legszívesebben a falhoz kent volna. Puszta kézzel vagy mágiával, az már részlet kérdés, de éreztem az ébredező erejénekpattogását és ízét a levegőben. Nem sokáig tartja fent a látszatot.
- Még nem értem a fejezet végére... - mondtam derűs nyugalommal, zavartalan mosollyal az ajkaimon. Kezdődik a tánc.
- Úgy nézek ki mint akit érdekel?! - mordult fel, miközben könnyedén talpra rántott és a hálószoba felé fordított. Pórbáltam megfordulni, de kezei vaspántokként szorítottak, lehellete a nyakamat csiklandozta, amibe önkéntelenül beleborzongtam - Elindulsz szépen csomagolni, most azonnal! Ne kelljen téged a kis egyezségünkre emlékeztetni, Delilah...
- Ne szólíts így! És nem hallottam a varázsszót - folytattam tovább a kis játékom, szinte énekelve és bevetettem a fegyverem, a képességem segítségével lenyúltam az elméje legmélyére és a felszínre húztam egy régi viszonylag fájdalmasabb emlékét. Ügyesen duzzasztottam, alakítottam, hogy minél jobban a szívébe és az elméjébe tépjen és figyeltem ahogy Azriel megmerevedik a mögöttem, majd hirtelen ellök magától.
- Mássz ki a fejemből!
- A varázsszó?
- Bazd meg! - sziszegte át összeszorított fogai között, olyan erősen harapta össze az állkapcsát, hogy félő volt eltöri az összes fogával együtt.
- Nem talált! - csicseregtem pimasz vigyorral és adok egy kis kakaót azemléknek. Pár sikítás, még több vér és lelkiismeretfurdalás... Mint mindig most is derekasan küzdött ellene, de még ő sem tudott azonnal kiűzni a fejéből.
- Kérlek... - nyögte, de inkább úgy hangzott "Puszta kézzel folytalak meg!", aztán folytatta - Csomagolj össze... Kérlek...
- Máris jobb! - villantok rá egy sugárzó mosolyt és vígan a hálószoba felé lépkedek, miközben elengedem az emléket. Még éppen időben, már kezdett gyengülni az elméjére mért nyomásom. Évről évre ügyesebben találta meg a gyenge pontokat és valamiért az az átkozott béklyó is segített neki, hogy ne kínozhassam vagy leckéztessem túl sokáig. Nem kellett látnom, érztem hogy Azriel mennyire dühös, ugyanakkor valamilyen perverz módon elégedett velem és nem tudja eldönteni most éppen melyik oldala kerekedjen felül.
- Ezt még nagyon megkeserülöd, Delilah!
Már az ajtóban állok, amikor ezt mondja. Önfeledten felkuncogok, nevetésem csilingelve szárnyal át a szbobán, a vállam felett csillogó kék  szemekkel nézek vissza a vállam felett.
- Erre számítok is! - nevetek, szemntelenül rákacsintok, majd hajam aranybarna libbenésével eltűnök a szeme elől csomagolni...

Abban a pillanatban, hogy visszatértem immár becsomagolt bőrönddel Azriel már a bejárati ajtóban állt, szemében az a bosszantó tudálékos fény villant.
- Pár óra és visszajövök érted! Légy készenlétben!
Leesett állal bamulok rá, miközben durván a lábam mellé ejtem a bőröndömet.
- Ezért kellett ez a hiszti?! Te arrogáns, idióta....
- My, my, my Delilah...
- Hallgass... - suttogtam vörösödő fejjel, de mintha süket fülekre talált volna.
- Why, why, why DELILAH...
- Ennyi! Halott vagy Azriel! - kiáltok fel, teljesen elvesztve a fejemet és rávetem magam a boszorkányra, de kezem csak levegőt markol és nem maradt más utána csak egy elégedett nevetés...
Egyszer úgy is megfojtom...