Olykor utálom az életemet. Olykor elfogadom. De semmiképpen sem állítanám azt, hogy…szeretem. Vannak előnyei amikről nem feledkezhetek meg nyilván, és okom lenne hálásnak lenni, amiért kiemeltek abból az erkölcsi fertőből, amibe magamat juttattam, de kérdés, hogy vajon ez a világ jobb-e annál. Ugyanakkor tudom nagyon jól, hogy a kivételes helyzetemet- hogy nem ettek meg anno- nem a személyemnek, sokkal inkább a képességemnek köszönhetem. Néha visszavágyom az emberek közé. Ilyenkor némán meredek ki az ablakon, azon töprengve, mit veszítettem el régen, és mim lehetne most. Mi lesz velem később? Céltalanul sodródok, haladok az árral. Elfogadom, bármit is rendeljen nekem a sors, ám ez nem volt mindig így.
Magamban dühöngtem, dacoltam, kiutat kerestem. Kiskapukat. Mindig találtam, kizárt, hogy ez most ne így lenne. Időbe telt, amíg a körülmények meggyőztek, csapdába kerültem. Meguntam az elégedetlenséget.  Lassan azt is elfelejtettem milyen önállóan, szabadon létezni. Olykor eszembe jut, és ilyenkor nem vagyok önmagam.
A szüleim meghaltak. Hallottad? Biztos hallottad. Vagy fogod hallani. Az egyetlen olyan pont az életemben, amiről minden tagja a személyzetnek biztosat tud mondani. Ennek az az oka, hogy nem szeretek beszélni magamról. Meglepődtél igaz? Ki az aki itt szeret magáról áradozni? Mindarról amit elvesztett, vagy amit éppen örömmel dobott el magától egy jobb élet reményében? Két szónál többet áldozni, a romokban heverő, ám szépen épülgető lelkivilágomról. A képességemről (ami jól jön, ha épp lumpoláson kapom a személyzetet), a magánéletemről, a múltamról.  Zárkózott vagyok? Áh, cseppet sem. Szeretek trécselni, olykor hülyét csinálni magamból- ami amúgy nem nagy kihívás, és egyesek szerint még a humorérzékem sem annyira csapnivaló. Sokan kedvelnek, olyanok is, akiket én nem. Ez azért van, mert nehéz eldönteni mikor vagyok szarkasztikus, és mikor nem. Még nekem is nehéz néha. Ámbátor vámpírékkal valahogy mindig sikerül tiszteletteljes ábrázatot magamra öltenem. De akadnak pillanatok, amikor elhagyom a lakatot a nyelvemhez. Elég szerencsétlenül, inkább esetlenül nézek ki, és úgy is viselkedek. Könnyű zavarba hozni, de ezt a gunyoros megjegyzéseimmel kompenzálom, szóval általában kellemes ember vagyok…már amikor nem a munkáról van szó.
Egykedvű, általában unott, de mindenképpen keménykezű főnök vagyok. Lényegre törő, alapos, hatékony. Ez lenne a válasz, ha megkérdezed a személyzet többi tagját. Főnök? Óh, nagy tévedésben élnek. Nem vagyok főnök. Jancsi a szemétdombon. Irányítom a munkájukat, hogy minden gördülékenyen menjen a maga medrében. Praktikus ember vagyok. Tudom mi a legjobb nekem, a vámpíroknak, és akár elhiszik, akár nem, még az is mérvadó szempont, hogy számukra mi a legjobb. Lassan több mint tíz éve vagyok itt. Nem szeretem a játszadozást, a kifogásokat és a drámát.
Hogy mit szeretek? Egyedül lenni. Ami nem túl nehéz. Nem egy különleges képesség, az utcán szedtem össze, de kiválóan értek hozzá, hogy megtaláljam az egérutat bármilyen helyzetből… akár szociális értelemben. Még jó, hogy alapjáraton rengeteg feladatom van. És szeretem is, hogy van munka a kezem alatt. Addig is kerülöm a bajt- ez már-már rögeszmém. Nem szeretek konfrontálódni, a végleteket, a hibákat, a támadási felületeket. Ha nem muszáj nem ártom más dolgába magam.
Hogy kerültem ide? Ez egészen egyszerű. Miután megszöktem az árvaházból, semmim nem volt. Loptam ha éhes voltam, ha fáztam. Beszöktem ide-oda ha aludni akartam, és esetleg tetőt is kívántam a fejem fölé. Rosszkor voltam rossz helyen. Nagyon rosszkor. Általában egyedül „dolgoztam”, mivel van egy olyan különlegesen ügyes képességem, hogy képes vagyok másokkal elfeledtetni a létezésem. Legalábbis idáig azt hittem mindenkin működik. Legújabb fogvatartóim esetében ez nem egészen így megy.  Később rájöttem ennek a miértjére. Az egyszerű embereket kis ügyeskedés árán meg tudom győzni, de ők… ők…
Megrémisztett a gondolat. Ott álltam, illetéktelen behatolóként egy halom izzó, éhes szempár között. Óriási agyarak villantak rám. Magamban felidéztem az egyetlen imát, amit az árvaházban belénk vertek. Mantraként ismételgettem magamban. Bár elnyelne a föld… Esélyt kaptam tőlük, és első rémületemben elfogadtam. Akkor nem így gondoltam, de ma már tudom, hogy jól döntöttem. A fiatalos dac meghalt bennem.
Nem bántam meg a döntésemet, még akkor is, ha szívesebben lennék egyszerű ember, mint potenciális vámpírjelölt.
Ha éppen nincs dolgom…ha éppen nincs dolgom vagy Angelát boldogítom, vagy Charlotte-t. Ne, kérlek ne gondolj semmi rosszra. Kapcsolatunk nélkülöz mindenféle romantikát. Az ő társaságukat élvezem a leginkább mindenki közül. Angela kihozza belőlem azt az énemet, amit a kishúgom ébresztett fel bennem réges-régen, és amiről azt hittem már régen eltemettem. Igaz, Angela egyáltalán nem szorul gyámolításra.
Charlotte pedig. Szórakoztató egy hölgy. Igen, egy igazi makrancos hölgy. Élvezem a temperamentumát, a szituációkat, amikbe keveri magát a gardedámjával…olyan könnyű elfeledkezni a helyzetéről. Ugyanúgy, de mégis másképp raboskodik itt, mint én. Eszembe sem jut elképzelni milyen lehet az ő cipőjében, de együtt tudok érezni vele.
Sosem örülök az új jövevényeknek. Elveszettek, segítségre szorulnak, és nem tudok nem sajnálattal gondolni rájuk. Eleinte próbálkozom, segítek nekik, de aztán el kell engedni a kezüket. Vagy így, vagy úgy, de önállóan kell megállniuk a helyüket, a cseppet sem nyugodt környezetben. De nekem is sikerült valahogy.  Elfelejteni a szüleimmel töltött éveket. Édesanyám illatát, mosolyát, a közös kirándulásokat, a zongoraórákat, az olvadt fagylaltot az augusztusi hőségben, a régi tragacsot, amivel mindig bevásárolni jártunk…édesapám kezének súlyát a vállamon, ahogy próbál az életre nevelni, és jó irányba terelgetni. Vajon sikerült neki? Kétlem. De ez van, ezt kell szeretni, és ha alkalom adódik, szándékomban áll élni vele. Végül is…jobb ez, mint vacsoraként végezni, és meghalni teljesen egyedül, szörnyetegek között. De tényleg így van?