Tizenhét éves vagyok jelenleg, és kis kötényemet viselve főzök a családi konyhánkban. Amióta a szüleim meghaltak, azóta ez az alak nevelt, akit teljes szívemből szeretek, és apámként ismerem el. Megmentette az életem egy másik hozzá hasonló egyedtől, és magához vett. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki, és jól esett a gondolat, hogy a saját, néhai lányára emlékeztetem, aki már csak egy árny, egy emlékkép a középkori múltból.
- Mi készül a fazékban? – surrant mellém apa, mire ugrottam egyet hátra. Sose szerettem, ha csak úgy a hátam mögé settenkedett.
- Hé! – méltatlankodtam, s csípőre tett kézzel felé fordultam, jobbomban a fakanalat tartva.
- Jó, jó, meg ne egyél, édesem. Biztos finom lesz, bár én így tudnék főzni.
- Khm… te szoktál másokat megenni – vágtam vissza. A vigyora olyan gyorsan tűnt el az arcáról, ahogyan megjelent. Már bántam, ami kicsúszott a számon, s átkoztam önön őszinteségemet. Nos, igen jól értettem hozzá, hogy a szarkasztikus, gunyoros modorommal hogyan tegyem tönkre a pillanatnyi békénket. – Ne haragudj.
- Semmi vész. Megértem. Néha olyan jó lenne megfeledkeznem arról, miféle szörnyeteg vagyok.
- De nem vagy az. Megmentettél. Felneveltél, mi kell még, hogy befejezd az önosotorozást?
- Igen, de mást meg ész nélkül szipolyozok, ha éhes vagyok. Igazad van, ha megvetsz.
- Nem, nincs. Csak túl bunkó vagyok. Nem vetlek meg. De nem kívánhatod, hogy ne érezzek részvéttel az áldozataid iránt.
- Ne kezdd megint. Tudom, mire akarsz kilyukadni
- Nem kezdem, folytatom – szúrós tekintetébe bámulva inkább nem firtattam tovább a témát, mielőtt túlzottan elvetném a sulykot, és valaki élete bánná, ha feldühödne, és szokásos önmarcangolásba kezdene.  Ez így ment már jó néhány éve, tulajdonképpen tíz éves korom óta nevelt. Egy vámpír kiirtotta a teljes családomat, és magamra maradtam volna, ha ő akkor nincs. Sőt, talán már nem is lennék itt, ha ő akkor nem tévedt volna épp arra.
- Bár az vagyok, ami, sose felejtsd el, hogy mindig szeretni foglak, és a lányom leszel, El.
- Sose fogom.
- A La Morte családdal vigyázz. Nem ajánlatos az útjukba kerülni, nem kedvelem őket.
- Én azt nem kedvelem, hogy teljes antiszocialitásra, izolációra vagyok ítélve. Miért nem változtatsz át?
- Szó sincs róla. Nincs jogom hozzá, hogy elvegyem az életed.
- Nem te vetted el. Az az átkozott gyilkos volt.
- Látod? Magadat sokkal jobban gyűlölnéd, ha vérivásra lennél kényszerülve.
- De ez így milyen élet, apa? Nem mehetek át senkihez, mert féltesz. Nem hozhatok el senkit, mert féltesz. És rád is vigyáznunk kell, hogy ne bukj le. Nem lenne jobb, ha vámpír lennék?
- Az az igazság, hogy én még nem változtattam át senkit. Soha. Nem szeretném, ha balul sülne el, és meghalnál – megértettem. De jó lenne, ha ő is megértene engem. Ez a fél élet számomra nagyon terhes, gyűlöltem az örök titkolózást, és olyan akartam lenni, mint ő. Rá akartam hasonlítani, a gyámomra.  - Mást meg eszemben sincs megkérni, ne, hagyd a macskaszemeket. Emberként se szerettem őket, kutyapárti vagyok.
- Pf... a fenébe... reménykedni azért még csak szabad.
- Szabadnak szabad, csak nem érdemes.