Első nap

- Menni fog, Aurora, nyugodj meg, az Isten szerelmére nyugodj már meg! - szitkozódom egy fás terület határán. Nem tudom hol vagyok. Hajnalban felszálltam az első buszra és mentem, ahová az vitt. Megkértem a kedvesnek tűnő eladó nénit, hogy lepjen meg valamivel, mire csak megforgatta a szemét és mondta az árat. Egyszerűbb lett volna otthonról követni Max-et, de nem akartam kockáztatni, hogy a szüleim vagy a „kedvesem” rájön az én kicsi tervemre. Túl fontos ez az egész nekem, hogy hagyjam leleplezni magam, de ettől függetlenül jól tudom, hogy azzal az apró trükkel, amivel éppen készülök rábukkanni a fiúra, a szüleim is alkalmazhatják az én megtalálásomra.
A félelem lesz úrrá a testemen. Mi van, ha utánam jönnek? Hiába alkalmazok egy egyszerű bűbájt, ami elrejt előlük nincs akkora erőm, hogy megtaláljam a fiút és magamat is eltüntessem. Reménykedem benne, hogy legalább ideiglenesen beválik ez nekem és mikor megtalálom Maxet ketten kezdünk valamit a helyzettel. Bízom benne és reménykedem, hogy nem haragszik rám, amiért hagytam egyedül elmenni, de hát akkor úgy éreztem, hogy nincs más választásom. Gyáva voltam és ennek most iszom meg a levét. Fittyet kellett volna hánynom az egész szituációra és eljönnöm. Talán a srác dolgát is megkönnyítettem volna, de nem volt elég bátorságom. Életem során sorra hozok meg rossz döntéseket és ez is egy olyan alkalom. Csak meg akarom találni, olyan nagy kérés ez?
Sírva rogyok össze a földre, a kezemben Max pulcsiját szorongatom, amit hosszú hónapokkal ezelőtt adott oda nekem az egyik este folyamán, amikor nem öltöztem fel eléggé az időjáráshoz. Találtam rajta egy hajszálat, ami segít a keresésben, ám még bármi balul sülhet el. Bár ne lennék ennyire pesszimista mindennel kapcsolatban! Emiatt is a szüleimet okolom, mint minden más miatt, de az eszembe se jut, hogy talán bennem is lehet hiba.

Tizenhetedik nap

Tudtam, hogy ez a varázslat sok erőt kivesz belőlem, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyit. Járom az államot és egyre csak keresem Őt. Eddig mindig azt hittem, hogy fiatal, ám erős boszorkány vagyok, de most már egyre jobban kezdem megkérdőjelezni a saját tehetségem. A szüleim úgy neveltek, hogy én legyek a legjobb és a könyörtelen módszereiknek köszönhetően azt hittem, hogy sikerült is nekik. Kevés vagyok én már ehhez. Kezdek kétségbeesni és az is megfordult már a fejemben, hogy hazamegyek, de azzal csak újra megfutamodnék. Már nem sokáig bírom elrejteni magam, az álca egyre csak gyengül, az erőm pedig fogy és fogy. Bizonytalan vagyok a holnapot illetően, nem tudom, hogy mi fog történni.

Huszonegyedik nap

Van egy jó és egy rossz hírem is a számomra, hiszen érzem, hogy már nem vagyok messze a céltól, de ezzel együtt úgy gondolom, hogy valami rossz fog történni. Sosem bíztam a megérzésekben, de most biztos vagyok magamban. Már nem várom annyira, hogy célba érjek, hiszen valami megmagyarázhatatlan dolog azt súgja, hogy forduljak vissza. Ennyi szenvedés után nem tehetem meg. Bármi is történik szembe kell szállnom az eljövendő gonosszal és bebizonyítanom, hogy igenis méltó vagyok sok mindenre.

Utolsó nap

Kimerülten, éhesen, piszkosan rogyok le a földre egy ház elé. Szédülök, s érzem, hogy mindjárt elveszítem az eszméletem. Talán megérkeztem a célba, de az is lehet, hogy végig rossz nyomot követtem. Sokszor instabillá vált a helyzetem, de legalább eddig kibírtam, viszont ma már nem mehetek be. Össze kell szednem, de félő a kimerültség felállni sem hagy többé.
Minden elhomályosodik, s hirtelen feketévé válik, mint a filmekben, amikor a főhőssel történik valami. Ebben csak annyi a baki, hogy én nem vagyok főhős, mindössze az egyik gyáva mellékszereplőként tetszelgek itt.