Alig vártam a pillanatot, mikor végre megpillanthatom az öcsémet. Nem véletlen hát, hogy a szívem ezerrel ver, miközben a taxi a ház irányába közelít, a levegőt pedig hirtelen kapkodni kezdem. Mégis hogyan fogok az arcába hazudni? Elbúcsúzáskor még könnyű volt, de azóta eltelt három hónap. Három teljes hónap a kisöcsém nélkül, csupán telefonon kommunikálhattunk, de nem volt épp a legjobb a térerő kint a semmi közepén, ezért volt, hogy kilométereket kellett sétálnom, mire egyáltalán elértem telefonon, vagy csak üzenetet kaptam arról, hogy ő próbált hívni. Borzasztóan nehéz volt nélküle, de ez volt a helyes, még most sem bántam meg, hogy hallgattam Josephre. Aki nyilvánvalóan nem fog örülni neki, mikor megtudja, hogy elmentem. Épp, ahogy ő javasolta dühében: akkor léptem le, mikor nem volt otthon, de kijelentésével ellentétben, nem tüntettem el a nyomaim. Sőt, ott hagytam mindent, plusz egy levelet, miszerint visszatérek. Na, az talán kamu volt. Azok után, hogy eljöttem onnan, s hazajöttem, képtelen leszek magára hagyni Edwint. Egyáltalán mit fog szólni ahhoz, hogy egészen idáig nem jöttem haza? Azt semmiképp nem tudhatja meg, hogy Andrea nem is létezik, illetve hát létezik, csak épp nem halt meg a bátyja, hiszen nincs is neki. Boldogan éli az életét, miközben én azt játszom a testvérem előtt, hogy borzasztóan szenved, és szüksége van rám, hogy a rezervátumba költözött csak azért, hogy rendbe tegye a dolgait, és New Yorktól nyüzsgő városától távol élje életét. De még a hazugság sem számít, csak így óvhattam meg őt magamtól. Bármit is fog szólni, lenyelem a békát, bocsánatot kérek, ha kell, és mosolygok, mert végre itthon vagyok. A házban, ahol időnként még érzem anyu parfümjének illatát, ahol mindig belebotlok apu egy nyakkendőjébe, amiket mindig szanaszét hagyott a házban. Fájó emlékek, amikre mégis szükségem van, hogy önmagamnak érezzem magam, főleg a történtek után. Távol akartam lenni La Pushtól, ahol csak négy lábon futkosó, újonc farkasként ismernek. Furcsa módon a szívemhez nőt az a hely, bár nem épp Joseph miatt, a húga sokkal inkább segített abban is, hogy megkedveljem a rezervátumot, ahol valamiért minden farkas otthonra talál. Csodálatos kis hely, az biztos, de semmi sem érhet fel ezzel a házzal, ahol tömérdek emlék csap az arcomba, akárhányszor belépek az ajtón, vagy bármelyik szobába. Ahogy megáll a kocsi, azonnal a fickó kezébe nyomom a pénzt, ami kicsit több a kelleténél, de nem akarok ott ülni, amíg visszaad belőle. Kipattanva a hátsó ülésről azon nyomban a bejárati ajtóhoz rontottam, kicsit még morogtam is az orrom alatt, amiért nem volt zárva. Sóhajtok egyet és igyekszem nem úgy bevágódni, hogy azonnal belekötök az öcskösbe. Az előszobába lépve rögtön bekukucskálok a nappaliba, de nincs ott sem, már kezdek aggódni, amikor eszembe jut, hogy jobb, ha kontrollálom az érzelmeim, mielőtt még túlzottan belelovalom magam, s kiakad a farkas-mérő. Semmi kedvem nem volt elbujdokolni a hátsó udvarban, abban bízva, nem látnak meg a szomszédok, vagy ha mégis, egy óriási házőrző kutyának néznek. Na, inkább nem. - Itthon vagyok! - kiabáltam el magam, s eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha a szüleim puffogva lejönnének az emeletről, s leszidnának, hogy miért nem szóltam, hogy most jövök haza, hiszen ők már annyira aggódtak. Elszomorít, ugyanakkor erre is ugyanúgy szükségem van, mint az illatra, vagy a szanaszét hagyott nyakkendőkre. - Edwin! - kiáltottam hangosabban, mikor nem jelenik meg. Talán alszik... Addig is lerakom a táskám, amit magammal hoztam, és leülök a kanapéra. Még az is sokkal kényelmesebbnek tűnik ennyi idő után, kényelmesebbnek, mint a Kenward házban, pedig azzal a szófával sem volt semmi gond. Az otthon számomra ott van, ahol az öcsém, s ez sosem fog megváltozni, egy pasi miatt sem.

590 szó ●
●●