- Úh, most nagyon megijedtem ám! - Amikor azzal fenyeget, hogy visszavonja a vásárlói kedvezményemet sötéten felnevetek. - És még azt mondják, hogy az ördög Pradát visel? Pedig én esküszöm, hogy pulcsit, tornacipőt és farmert! - Ugratom a lányt továbbra is. Szeretem ezeket a kis játszadozásokat vele, hogy nem vesz mindent véresen komolyan. - Kisasszony, magácska ismeri mi az Achilles sarkam! Mivel kerülhetem el eme borzalmas véget mondja csak? - Kérdezem teátrálisan. Meglehetősen olcsón adja ma magát, de lássa kivel van dolga rákontrázok. - Legyen kettő, na ki vele! - Hangom mohó kíváncsiságról árulkodik. Szeretem, amikor így ugratjuk egymást és bizalmasan összebújunk, még ha csak a szórakozás kedvéért is. A lélegzetét érzem a fülemnél és beleborzongok. Jól esik, több mint jól.

Ahogy meghallom, hogy mivel rukkolt elő nem tehetek róla, de kitör rajtam a nevethetnék és hangos hahotázás mellett nézem az immáron szemöldökét vonogató lányt. Aztán a jókedvem úgy párolog el, mintha sosem lett volna és torkomra forr a kacaj. De az én hülyeségem, megint felemlegettem azt a barmot. Persze a humorom még mindig valahol a múlt században ragadt, így a lány egyből félre érti. Látom az aggodalmat az arcán, a féltést a tekintetében és nem tudom melyikünknek szól.
- Nem, dehogyis! - Sietek gyorsan megnyugtatni. - De ismerve őt már abba is belekötne, hogy milyen inget vettem ma föl! - Na igen, Gary nem bírja a fejemet de valahol ez kölcsönös. Sajnos pontosan átlát a szitán az a bájgúnár, tisztában van vele mit jelent nekem Elisabeth és miután a lány nem tagadta le korábban, amikor bepróbálkoztam nála ~Fene az őszinte formájába!~ így látni se akar a közelében. Még szerencse, hogy Lissy viszont teljesen más véleményen van a kérdést illetően.

Nem, még nem veszekedtünk... de a mégen van a hangsúly azt hiszem. Pláne, ha ma célt érek. S bár könnyedén eltörhetném a fiú minden csontját a legkisebb megerőltetés nélkül, mégis én vagyok az aki a törékenyebbnek tűnő álca mögé rejtőzik. ~Addig jó, amíg nem jönnek rá mire vagyok képes!~ Szeretem ezt a helyet, nem szívesen rúgnék fel mindent és költöznék el innen. A lány ragaszkodása reményre ad okot és úgy vélem itt az idő előrukkolni a tervvel. Persze, ahogy várható volt a saját születésnapját is sikeresen elfelejtette a kis drága. A puszit, vagy inkább csókot a szája sarkába adom ám még épp azon a határon járok, amit tudom elvisel tőlem szó nélkül és nem vagyok vele tolakodó. A születésnapján ennyi morzsa nekem is kijár úgy érzem.
- Óh igen kislány, szülinapod van. - Helyeslek csibészes mosollyal.

A gyermeki ártatlanság, ahogy meglepődik majd kibontja az ajándékát minden pénzt megért, már csak azért ver hevesebben a pulzusom, hogy a tervem másik fele működni fog-e. Elégedetten vigyorodom el, ahogy felsikkant.
- A mostani, amit olvasol már úgyis salátává avanzsálódott. Meg nem mindennap lesz 21 éves az ember lánya nemde bár? - Érdeklődöm játszva az ártatlant. - Valami különlegeset akartam adni. - Feledkezem bele a lány tekintetébe. Amint az várható volt, a nyakamba is borult. Végre megint magamhoz ölelhettem, érezve a meleg lélegzetét a nyakamon. Amikor elhúzódik engedem, de azt már nem hogy ne fogadja el. Nem azért mozgattam meg megannyi követ, hogy hozzájussak a kötethez és örömet szerezzek neki, hogy most ne érjek célt vele.

Gondos előkészítés és tervezés után mindent egyetlen lapra tettem fel.
- Nem fogadhatom el.... Ez túl becses ahhoz... - Valahol itt fojtom belé a szót egy csókkal és ölelem magamhoz ismételten. Egyik kezem a derekán pihen, míg másik a nyakán simítva végig kúszik fel az arcáig. Pont mint azokban a régi, ódivatú romantikus filmekben. Nem tehetek róla, de nem bírtam tovább magammal, a közelségével. Láthatóan sikerült boldoggá tennem úgy mint senki más, reménykedve tettem felé egy újabb lépést hát egy csókkal vallva meg ismét a szűnni nem akaró érzéseimet. Mert szeretem, még mindig ugyanúgy szeretem. Már csak rajta múlt, hogy sikerült-e a dolog és levettem-e a lábáról vagy sem. Nem vagyok ostoba, benne van a pakliban a visszautasítás is. De ha sosem próbáltam volna meg újra, életem végéig bánnám ebben biztos vagyok.

Csilingelve nyílik a kávézó nehéz fa ajtaja, végre betoppan a lány és mikor felnézek - ugyanis sokadszorra a telefonomon sasoltam éppen hogy mennyi is az idő - arcomon egy jóllakott óvodás mosolya terül szét. Más számára az érkező lány talán kócos, szeleburdi és szedett-vedett göncben lévőnek tűnhetett; ám számomra a legtökéletesebb nőszemély volt, akihez valaha volt szerencsém. ~Szívesebben közelebbi ismeretséget kötnék vele!~ Szólalt meg egy kósza hang a fejemben sokat sejtetően, melyet igyekeztem elhessegetni. Uralkodnom kell magamon és a vágyaimon. ~Türelem, még nincs itt az ideje.~ Mantráztam magamnak. Nem ronthatom el, mert csak egyetlen dobásom lesz a lánynál. Egyszer már visszautasított, másodszorra nem hagyhatom hogy megtegye. Az ilyen nőstények nem teremnek minden bokorban. Kell. Nekem. ~Nekünk!~ Javított ki a hang a fejemben, zsigereim pedig virtustáncot kezdtek járni a lány közeledtével.

Ahogy elkaptam, Lissy hajába mosolyogva nyugtáztam, hogy viszonozza a gesztust és visszaölel. Ez csak olaj volt a bennem igen régóta, iránta égő tűzre. Hajának illatából mélyet szippantok, ez az ami bármilyen körülmények között képes megnyugtatni a lelkem sokszor háborgó tengerét. Földöntúli illata van még mindig: liliom és rózsa. Egyszerűen utánozhatatlan. Szívem szerint így maradtam volna vele örökre és a karjaimban tartottam volna míg fel nem robban körülöttünk a világ és atomjaira nem hull minden. De nem tehetettem. Nem volt az enyém. ~Még nem.~ Ez adott annyi reményt, hogy kibírjam a tényt: el kell eresszem Őt. Máskülönben fizikai fájdalmat okozna a tény, hogy el kell válnom tőle és nem érinthetem, ölelhetem többé akkor és ott meg, ahol én akarom.

- Aha, látom. - Eresztettem el, egy hamiskás vigyorral a képemen. - Mert különben..? - Kérdeztem hetykén. Szeretettem, ahogy ugrattuk egymást. Másnak talán kitéptem volna érte tőből a karját, ha ilyesmivel próbálkozna még ha csak viccből is; de neki még ezt a szemtelenkedő csipkelődést is megengedtem velem szemben. Tudtam hogy úgysem fogja megállni, hogy a hajamba túrjon azokkal apró és vékony ujjaival. Szerettem az érintését, gyöngédséggel volt teli mindig, akárcsak a szíve. Sóvárogtam az érintése után, pedig épp az imént eresztettem csak el és máris hiányzott. Muszáj volt elterelnem másfelé a gondolataimat. Előzékenyen hagytam, hogy a lány helyet foglaljon becsúszva a boxba, majd mellé ültem a bőrből készült ülőalkalmatosságra.

- Te? Sosem. Csak kezdtem már aggódni, hogy hol késlekedsz... - Vallottam be félszegen. Éreztem, hogy próbál hadakozni ellenem ám halandóként esélye sem lehetett egy vérfarkas ereje ellen. Nekem pedig még szükségem volt arra, hogy érezzem a test melegét és rendezni tudjam vonásaimat mielőtt ismét hagytam volna eltávolodva arcomba tekinthessen. Készültem a vesébe látó szempárra, a vizslatásra, a kíváncsiságára. Hisz ismertem. Sokszor talán jobban, mint önmaga. Amikor már szóvá tette, hogy mennyivel erősebb vagyok nála, csak akkor eresztettem el. - Elkezdtem kondizni. Valahogy fel kell tudnom venni a versenyt a pasiddal szemben, ha meg akarna verni... nem gondolod, kedves? - Ugrattam.

Szeretem a nevetését. Mintha angyalok csengettyűi csilingelnének. Jóleső borzongás fut tőle végig rajtam kiindulva a nyakamtól egészen a lábam ujjáig. Olyankor boldog vagyok és most is ahogy bámulom megigézve kedvem volna megcsókolni azokat a csöpp kis ajkait. De nem tehetem. ~Még nem.~ Ennyire azért nem egyszerű eset ez. Azt hinnéd, hogy könnyű Lissyt boldoggá tenni, hisz mindene az irodalom és eme könyvecske. Itt van ez az okos, cserfes bár kissé ügyetlen lány; aki nem csak gyönyörű, de intelligens és művelt is. Lehet vele eszmecserét folytatni a realizmusról, a romantikus irodalomról vagy amiről épp szeretnél. Összetett személyiség, éppen olyan mint Shrek meg az a bizonyos hagyma... réteges. Sosem elégszik meg azzal, amit kap ám nem telhetetlen. Kíváncsi, ugyanakkor végtelenül szelíd és türelmes. Ahhoz, hogy a barátja legyen bárki és minden igényét kielégítse valaki, komoly kihívásokkal kell szembe nézzen. Engem pedig nem olyan fából faragtak, hogy hagyom magam eltántorítani a célomtól; jöjjön szembe bármilyen akadály, kitartok a végsőkig. Ha valakit meg akarok szerezni - márpedig Ő az enyém lesz - senki sem állhat az utamba, még Ő sem!

Jah, már megint az a ficsúr. Egyszerűen képtelenség megszabadulni tőle, folyton szóba kerül ha akarom, ha nem. Valamit ez ellen sürgősen tennem kellett, hogy legyen némi esélyem vele szemben a lány kegyeiért. És pontosan tudtam, hogy mi az amivel levehetem a lábáról. ~Fogadni mernék, ezt az a pojáca nem tudja überelni, sőt még a születésnapját is biztosan elfelejtette!~ Morfondírozok magamban. Nos, attól szerintem bárki oda lenne a boldogságtól, ha ez a lány a könyvei helyett őt szeretné ennyire. Én legalábbis biztosan. Figyelem, ahogy elréved a tekintete a vállam fölött a semmibe és képtelen vagyok somolygás nélkül megállni ezt. Ahogy a lány tekintete az enyémmel kapcsolódik össze úgy érzem megszűnik számomra a külvilág. De nincs is szükségem semmi másra, Ő a Napom, a világom, mindenségem közepe. Persze zavarba hozom, vagyis ismét fején találtam a szöget sikeresen ráhibázva arra, hogy valójában miért is késett.
- Mert ismerlek Lissy, mint a rossz pénzt. - Felelem. - Pontosan ezért voltam tisztában vele, hogy elfelejted milyen jeles nap is lesz ma. - Hátam mögé nyúlva veszem elő a 21. születésnapjára gondosan, régimódian becsomagolt ajándékát, majd egy puszi kíséretében a lány kezébe nyomom. A díszes papírborítás alatt az Üvöltő szelek kötetének első kiadású, dedikált példánya szerepel. Nem kevés pénzembe, időmbe és energiámba telt, míg hozzá jutottam eme ritka darabhoz. Talán, jó ha a világon három darab létezik belőle... és most az enyémet adom oda ajándékul neki. ~Ha ez nem veszi le a lábáról, akkor nem tudom mivel nyerhetném el a szívét végre.~

Csilingelve nyílik a kávézó nehéz fa ajtaja, én pedig reménykedve tekintek fel az ölemből. ~Ez most már biztos Ő lesz!~ Biztatom magamat, de ismét csalódnom kell... nem Ő az. Szomorkás mosollyal csóválom meg a fejemet és temetkezem vissza a gondolataimba, miközben kezeimet lustán ölembe ejtem - amiben a telefonomat szorongatom, hátha sms-t küld vagy valami jelezve a késése okát - és befelé fordulok. Mint mióta megismertem mindig, most is Lissyn jár az eszem. Hogy merre járhat, miért késik... mint mindig. Igazából az lett volna fura, ha ideér időben; még a végén megkérdezném tőle van-e láza vagy nem-e beteg. Tőle ugyanis az a megszokott, ha mindenhonnan elkésik: egy igazi kis művész lélek, aki ezerfelé próbál szakadni és mindenbe belekóstolni egy kicsit, ami csak megtetszik neki és érdeklődését felkelti.

Az egyetemi kávézó amolyan törzshelynek számít a kampuszon belül, itt általában meg lehet találni amint bámulom a szorgos hangyabolyként rohangáló diáksereget és merengek. Túl öreg vagyok én ehhez a felgyorsult világhoz, szívem szerint inkább elvonulnék mint valami hegyi remete. Ez nem tömegiszony, csak néha nekem sok tud lenni ez a töménytelen embermassza. Egy másik évezred szülötte vagyok, s bár alkalmazkodtam a világban beállt változásokhoz - kénytelen voltam - még mindig szívesebben túrázok egyet a hegyekben az erdőt járva, hálózsákban vagy a szabad ég alatt aludva, mintsem egész nap a városi betondzsungelben szaladgáljak vagy a számítógép előtt kuksoljak. Talán fura lehet, hogy akkor mégis miért épp New York az a város, ahol tanyát vertem. A válasz igen egyszerű: egy barna hajú nőstény szegezett ide végleg. Igen, nő van a dologban.

A barna szépség azzal a pillanattal ejtette rabul a szívemet, ahogy oly ügyetlenül próbálta elérni a könyvtárban lábujjhegyen pipiskedve Emily Brontë Üvöltő szelek című kötetét leügyeskedni a polcról, hogy amikor elhaladtam mellette úgy kellett elkapnom a leányzót mielőtt még magára rántja a vaskos könyvtári polcot és a fejünkre hulló könyvtenger mindkettőnket maguk alá temetnek. Hosszú, hátközépig érő barna haja, ami természetes hullámokban omlik a vállára beterítette az arcomat, míg én derekánál fogva tartottam meg hogy a lendülete ne sodorjon el mindkettőnket. Földöntúli illata volt: liliom és rózsa. Ahogy megpillantottam a lány baba arcát és kékeszöld, hatalmas szemeit, azonnal szíven ütött. Tudtam, hogy képtelenség a vérfarkasoknál a bevésődés; mégis megtörtént. Hirtelen Ő lett a világom közepe menthetetlenül.

Így nem pusztán a városban, de az egyetemen is ott ragadtam; igyekezve kialakítani vele valamiféle bensőségesebb kapcsolatot. Könnyű dolgom volt, az irodalmat, a könyveket mindketten szeretjük; akárcsak olvasni, így volt közös téma bőven: megtaláltam a lány szívéhez vezető utat és hamar barátok lettünk. Még az órarendemet is átszerveztem, csak hogy minél több előadásra és szemináriumra együtt járhassak vele. Csakhogy volt egy kis bökkenő, nem volt egyedülálló. Egy ficsúrral volt együtt, valami Gareth vagy Garfield vagy mi a bánat a neve... amolyan menő sportoló típussal és nem értettem, hogy mit lát benne amikor egy tapló és trófeaként tekint rá egyértelműen. Én meg hiába vagyok vele kedves, figyelmes vagy előzékeny, van közös témánk nem is egy... Nos észre se vagyok véve. Nem értem, hogy hol rontottam el, régen az ilyesmit értékelték a nők és imponált nekik. Manapság viszont kifordult sarkaiból a világ. Lemondóan kortyolok bele a kávémba mielőtt teljesen kihűlne.

Fogalmam sincsen, hogy mennyi idő telik el míg a gondolataimba merülve várakozom, mire végre szinte szó szerint berobban a kávézóba a lány és végigsöpör rajta mint valami tájfun. A haja, az a gyönyörű barna haja lófarokba fogva és néhány tincs már ki is szabadult belőle a nagy rohanásban. Kifejezetten lezserre vette ma a farbát, farmert és vörös pulcsit viselt tornacsukával. És amiért igazán szeretem, smink nélkül érkezett. Szerintem gyönyörű, nem szorul rá egyáltalán az efféle kenceficékre. Korábbi letörtségem a múlté, szinte felragyog az arcom, ahogy megérkezik Lissy és a kezében lévő papírokat az asztalra teszi... hogy aztán kis híján felnyalja a padlót a lendülettel. Nem bírom megállni vigyorgás nélkül a dolgot.


Muszáj volt utána nyúlnom és elkapni a csuklójánál fogva, mielőtt még elesne nekem. A gumi talpú tornacipője csak úgy csúszott a felpolírozott fapadlón. Magamhoz rántottam és átöleltem imbolygó testét - pontosabban azt a vékony, darázs derekát - és megvártam, míg lecsillapodik kissé. Ideáig hallottam a zakatoló szívverését, a pulzusa szinte üvöltött hozzám, ahogy éreztem a testéből áradó forróságot is, ami a kimelegedésnek volt köszönhető. Engem viszont az ő közelsége öntött el forrósággal.
- Shh... nincs semmi gond. Nyugodj meg. Lélegezz lassan és mélyeket. Megvártalak, nem? - Kérdeztem tőle kissé talán szemrehányóan, hiszen rá örökké képes volnék várni az idő nekem irreleváns, ha vele tölthetem. Nem mondom, hogy nem szurkálódom vele a késései miatt; de ezek csak kedveskedő csipkelődések, hogy ne érezze rosszul magát miatta.


Még mindig a lányt ölelem magamhoz, mélyet szippantva hajának különleges illatából.
- Már azt hittem, hogy ide se érsz ma. - Vallom be félszegen a félelmemet a hajába suttogva alig hallhatóan, szám széle mégis felfelé görbül; hiszen végre a karomban tarthatom, még ha csak néhány másodpercig is. De engem ezek a pillanatok éltetnek jelenleg és minden percet kihasználok, hogy vele töltsem. Az illendőségnél - hiszen csak a barátja vagyok nem a párja - pár szívdobbanásnyi idővel tovább ölelem, végül kelletlenül de eleresztettem hagyva hogy ledobja magát az asztalomnál lévő egyik szabad székre és kezeit az oldalára szorítsa. Amikor arról beszél maratonon indulhatna felnevetek. Őszintén és jóízűen. Lissy még a rövid távot se bírná - mint a fenti példa is mutatja - nem hogy a maratont.

- Igen? És Garynek már szóltál róla, hogy leteszed a lantot és beállsz te is inkább sportolónak? - Kérdem, mikor végre eszembe jut annak a majomnak a neve. Persze, én vagyok a hülye... megint felemlegettem a pasiját, holott ha valakit hát őt igazán kihagynám a témáink közül. - No, de mesélj mi tartóztatott fel így reggel? Ha nem ismernélek jobban, azt kérdezném ki... de nyilvánvaló, hogy belefeledkeztél ismételten az olvasásba. Szóval ki volt a ludas ezúttal? Charlotte? Emily? Esetleg Anne? - Érdeklődöm a lányt ugratva. Lissy imádja a Brontë nővéreket. Szerintem vagy százszor olvasta már mindegyiküket, de az örök kedvence az a kötet ami kapcsán mi is megismertük egymást anno: az Üvöltő szelek. Más férfiakkal ellentétben én szeretek művelődni, olvasni. Egy olyan korban nőttem fel, ahol az olvasás, a választékos beszéd erény volt még nemre való tekintet nélkül. Emily könyve az én szívemhez is igencsak közel áll, nem hiába szereztem meg belőle egy eredeti, első kiadású példányt magamnak.