Külső, és belső jellemzők:
Külsőleg teljesen átlagosnak mondanám magam. Százhatvanhét centiméter vagyok, vékony, madár csontozatú nőszemély. Hajam kellemes barna, a szemem hideg, kékesszürke. Bal könyököm felett van egy heg, amit még gyerekként szereztem, mikor a bátyámmal való fogócska közben átestem egy üveg ajtón. Hála istennek egy komolyabb sérüléssel megúsztam. Genetikám miatt ilyen az alkatom. Nagyjából ötven kilót nyomok, és ha akarok sem tudok hízni. Szeretem a kalapokat, és a csinos ruhákat. A retro öltözeteket. A férjem mindent megvesz nekem, bár ezt sosem vártam el tőle, de tekintve, hogy én nem dolgozhatom - mert ő nem engedi - ezzel kell beérnem.

Belsőleg kicsit komplikált a dolog. Már gyerekként is szerettem egyedül lenni. Elmerülni a gondolataimban. A könyveket bújtam, kimondottam érdekelt az egyiptomi és a norvég mitológia. Szerettem volna főiskolára menni, de Bart, akihez tizenhét éves koromban adtak hozzá a szüleim nem nézte jó szemmel ezt az ambíciómat.
Nem volt sok barátom, nem voltam népszerű gyerek. De voltak akik beszéltek hozzám. Hangokat hallottam, sokszor. Amikor rossz kedvem volt, vagy betegen feküdtem otthon, gyakran beszéltek hozzám, és ez felnőtt koromra egyre csak sűrűsödik. Egyre többször és egyre tisztábban hallom a hangokat, főleg akkor, hogyha hozzáérek valamihez. Sikolyok, sőt néha képek is felvillannak olyan alakokról, akiket csak látásból ismerek. Nem merek beszélni erről senkivel, mert még én magam is félek attól, hogy őrült vagyok.



Első alkalom:

- Jónapot Mrs. Butler…
- Csak hívjon Lydiának, kérem… - mondom, miközben betopogok a barátságos külsejű irodába. Egy szürke ceruza szoknya van rajtam, fekete, cica mintás inggel, és egy fekete köröm cipő. Sötét hajam hátra van fogva, jó szoros copfba. Szégyellem magam, amiért idejöttem.
- Lydia, kérem üljön le - mondja a pszichiáter és egy piros, kényelmesnek tűnő fotelbe mutat. Magas férfi, izmos, és az arca olyan kedves és átható, hogy aki egyszer belenéz a barna szem párba, soha többé nem felejti el. Valahogy megnyugtat. Leülök a székbe, és keresztezem a lábaimat, ahogy anyutól láttam gyerek koromban.
- Kér egy csésze teát? Vagy kekszet? - nyújtja felém a tea süteménnyel teli kerek tálkát, de én csak mosolyogva megrázom a fejem. Feszélyezve érzem magam. Az egész szituáció természet ellenes nekem.
- Rendben. Azt már tudja, hogy a nevem Bruce Ingwell, és hogy a bíróság rendelt ki engem maga mellé. Lydia, el tudná mondani nekem, hogy miért kell ide járnia? - tekintete a lelkemig hatol. Zavarodottan bólintok. S miközben szólásra nyitom a számat szemem előtt megjelennek az emlékek. Látom magam kívülről, ahogy ránézek a vázára, s az úgy repül neki a falnak, hogy hozzá sem érek. Látom, ahogy darabjaira esik, ahogy jelen pillanatban az életem is.
- Volt egy ideg összeroppanásom, körülbelül két hónapja - összekulcsolom a kezemet a térdemen - a férjem, Bart nagyon későn ért haza… aggódtam érte… aztán megláttam azt a rúzs foltot a fehér ingének a gallérján - tikkel a szemem - és elborult előttem… elborult a világ. Emlékszem, hogy sírtam és kiabáltam egyszerre, és arra, hogy eldobtam egy vázát…
- Lydia, ugye tudja, hogy a rendőrségi kihallgatáson, nem egészen ezt mondta? Hanem hogy…
- Hanem hogy, hozzá sem értem a vázához. Magától repült a falnak. Emlékszem - megesküdnék rá, hogy így volt - de ez abszurd és lehetetlen dolog nem, Mr. Ingwell?

Ötödik alkalom:
Az iroda ablakán benyomul a napfény. Apró csillagokat és szikrákat szór, s beborítja velük Bruce arcát. A mosolyát, és a szemét. Ábrándozva nézem egy darabig, miközben átfut az agyamon, hogy milyen csodálatosnak tűnik. Elvörösödöm saját gondolat foszlányaim miatt, s lesütöm a szememet.
- Szóval… hogy érzi ma magát? - kérdezi. Hangja idegesebb, mint lenni szokott. Zavartan rendezgeti a papírjait, amik előtte hevernek. Megváltozott az első alkalomhoz képest, mikor itt jártam. De nem csak ő, hanem az irodája is. Látom, hogy a vázában, ami eddig üresen állt a bejárati ajtó melletti kis asztalon, most egy csokor margarétát állított valaki. Látom, hogy a festményeket leszedték a falról. Valami történt, amire sosem kaphatok választ, hiszen nincsen közöm az életéhez.
- Én jól vagyok köszönöm. Bart megváltozott az utóbbi időben… azt hiszem helyre jöhet a házasságunk - motyogom. Persze ez az egész hazugság. Sosem lesz jó ez a kapcsolat kettőnk között, hiszen sosem szerettem Bartot. Tizenhét voltam, mikor anyámék hozzáadtak. Mint valami állatot, amit vágóhídra küldenek. Mindenki biztos volt abban, hogy ez lesz a legjobb a mi, és Bart családjának is. A férjem gazdag, sok pénzt örökölt, és a szülei támogatják apám üzletét. Szóval ebből a frigyből csak jól jöhettünk ki. Kivéve engem. Mára rájöttem, hogy mást teremtettek nekem. Nem őt.