Reccsen a parketta a lábaim alatt, ahogy a félhomályos, dohos szagú pince helyiségben közelebb lépek. A férfi reszket, és a kötelékei a húsába vájnak. Orromba kúszik a félelme szaga, a bizonytalanságé ami vörös szemű patkányként rágja a belsőjét, hogy mit fogok tenni vele. Vagy mit akarok, ez már részletkérdés. Előrehajolok, semmit nem láthat a szemeimben a végtelen feketeségen kívül, nem ismerek kegyelmességet, és megbocsátást. Az a gyengéknek való, és én nem vagyok az. Minden érzelem nélkül figyelem ezt a szerencsétlent, aki hamarabb cselekedett mint kellett volna. Bántotta a "falkám". Megbocsátok-e? Nem hinném.
- Szóval, fogalmad sem volt róla hogy akit meg akartál késelni az hozzám tartozik. És szerinted ezt én, mint egy másik farkas el fogom hinni, és elengedlek téged... - szólalok meg, hangom kicsit sem hasonlít a megjelenésemre, még egészen lágy dallamos. Elgondolkodó képet vágok, hosszú ujjaim az állam támasztják.
- Én... kérlek... nem tudtam hogy...hogy a te.... alkalmazottad... én...hogy... - szabadkozik, de nem segít semmit. Persze ő ezt nem tudja.
- Hogy mit? Hogy ki vagyok én? Az egész farkasvilág tudja ki vagyok én! A lázadó,  szentségtörő... egészen ötletes neveket használnak rám. Már akik ismernek, tudják hogy jobb velem nem újat húzni. Hogy miért? Istenek az égben tényleg ennyire tökkelütött vagy vagy ezt tanították neked? Nem hallottad még a nevem, és itt vagy...40 évesen? Hát legyen. Elmesélem neked az életem, ez legyen az utolsó sztori amit hallani fogsz nyomorult életedben szóval jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Egyetlen, egyszer - mosolyodom el, jéghidegen. Óceán kék szemeimben végtelen nihil tükröződik, nincs remény, nincs kegyelem. Járkálni kezdek a poros, recsegő padlón. Amolyan berögződés hogy mesélés közben járkáljak, végig simítok borostás arcomon ahogy elkezdem.

Egyszer volt, hol nem volt. Minden mese így kezdődik nem igaz? Hát az enyém is. Egy szép viharos nyári napom születtem meg, első gyermekként. A szüleim birtoka és vagyona elég nagy volt ahhoz, hogy életem legelső éveiben semmiben se szenvedjek hiányt. Persze erre nagyon homályosan emlékszem, és az első igazi emlékem olyasmi hogy megszületik Mira, a kishúgom. Nem tudtam mit kezdeni azzal a kis sírómasinával, de azért megpróbáltam szeretni, anyám kedvéért. Rajongásid szerettem őt. Tudod, régen még tudtam szeretni, és éreztem érzelmeket is, akkor még boldog tudtam lenni. Szóval a kishúgom kezdett fejlődni és egyre több mindenre lett képes, és úgy én is jobban jöttem ki vele. Persze állandóan rosszalkodtam, hisz tudod hogy van ez. Égetnivaló kölyök voltam, állandóan fára másztam, megsérültem, elszökdöstem, apám szerint csoda hogy senki nem vert agyon. Bár egy ló majdnem eltaposott mert 10 évesen úgy döntöttem én egyedül is tudok lovagolni. Elloptam egy lovat, szőrén. Csak nem gondoltam át. Aranyos emlék nemde? Imádnivaló lehettem. Szóval ez volt, mikor a húgom nagyobb lett, őt is bevittem a rosszba. Hol őt tréfáltam meg, hol ketten valaki mást. Alapvetően azért szerettem azt hiszem. Hát, az sem most volt már...  

Elmerengek ezen egy kicsit, ahogy megállok a mesélésben, szemeim fénylenek, de nem ebben az idősíkban járok, hanem sokkal távolabb. Úgy háromszáz év távlatába repítenek az emlékeim. Még soha senkinek nem meséltem el az életem.
- Tudod, érezd magad megtisztelve, szánalmas féreg létedre, még soha senkinek nem meséltem el a történetem teljes egészében - nézek rá, metsző pillantással, és szinte érzem, ahogy beleborzong. Elégedett mosolyra rándulnak az ajkaim. Édeskés... Igen.
- Igen... én... megtisztel...uram - hebegi a szerencsétlenje de szinte hallom ahogy remeg és összekoccannak a fogai az igyekezettől. Azt hiszi ha a kedvemben jár majd megkímélem? Micsoda barom.
- Érdekel a folytatás is? - kérdezem álszent kifejezéssel. Ő még nem tudja, a mosolyom neki nem hoz megnyugvást. Halált hoz. Mindenesetre ez nem mesélem neki, még ráér, én pedig kiélvezem a szenvedését, amint a láncait próbálgatja, de ezt el nem tépi.

Gyönyörű gyermek évek voltak, még ha nem is tartott túl sokáig, akkor is, az első szép dolgok ekkor történtek, amíg fel nem fogtam pár dolgot. Azután valahogy a méz is keserű lett. Eljön egyszer, minden kisgyerek életében  a pont, amikor fel kell nőnie, és szembesülnie kell az élet nagy és nehéz dolgaival. Ekkor már tizenhat voltam, majdnem felnőtt férfi az akkori kor szerint. Láttam hogy anyám betegeskedik, és láttam hogy apám mennyire nehezen viseli, és mennyire tönkremegy bele. Anyám hanyatlása engem is megijesztett, és Mirát is. Ám ekkor olyasvalami is megtörtént, amire én magam sem számítottam. Mindig is jó erős gyerek voltam, nem betegeskedtem és gyerekkori betegségekből is alig kaptam el egye kettőt. Bármennyire is ellenálltam, mégis utolért valami olyan betegség, ami kifogott az immunrendszeremen, és egyszerűen kíméletlenül az ágyba döntött. Nem tartott tovább pár napnál, de valahogy érezhetően más lettem, sokkal ingerlékenyebb és idegesebb. Minden valahogy az agyamra ment, és sokszor egy egészen apró dolog képes voltam felrobbanni és üvöltözni. Már pedig elég tekintélyes hangom van, a cselédek menekültek előlem rendesen. Bántottam őket is ha rossz pillanatomban kaptak el, és igazi kis zsarnok lettem. Olykor még Mira is az agyamra ment és azt hiszem ott törött el az a bizonyos szál, amikor közölte velem hogy valamit nem csinálhatok meg, Nekem ne akarja senki megmondani mit tehetek és mit nem, de csak nem adta fel. Olyan indulat kapott el, mint még soha és szégyen nem szégyen, megütöttem a húgom. Nem számítottam rá hogy erősebb volt mint kellett volna és felrepedt a szája sarka. Elkerekedett szemekkel futott el tőlem, mint aki nem hiszi el. Megalázó volt az élmény és az is amit ezek után apámtól kaptam.  Azt hiszem életemben először tartottam jogosnak hogy megütött, de több alkalom nem volt. Ekkor estem ágynak igazán, apám meg is ijedt azt hitte túl keményen bánt velem, nekem viszont az egekbe szökött a lázam. Azt hittem belepusztulok. Nem csak a fejem fájt, és nem egyszerűen fájt, hanem FÁJT. Először csak az ágyban hánykolódtam és többször is eszembe jutott hogy amilyen forró a testem, biztos kigyullad alattam az ágy is. Nem történt, helyette inkább fokozódott  a helyzet.

Elmerengve állok meg, és közelebb lépkedek a fogolyhoz, szaggatott lélegzetvétele szinte bántja a fülem, hamar véget kellene vetnem ennek, de bssza meg az ég, én élvezem ezt. Az ujjaim között megforgatom a faragott csontnyelű kést, és minden átmenet nélkül a combjába szúrok. Ordít de befogom a száját.
- Cssssss. Fáj? Igen? Nem hiszem, nem mély a seb, nézd meg, alig ment egy két centire...Ez nem fáj. Az viszont fájt a hogy a betegségem átcsapott valami rémálomszerű látomásba... - mesélem, ahogy elengedem, és hagyom hadd nyöszörögjön. Visszatérek a meséléshez.

Az a fajta fájdalom öntött el, amit igazán szóba se lehet önteni, amikor minden izmos, minden porcikád lángol és görcsöl, valami láthatatlan erő fogja vasmarokra a beleidet, egyszóval az ember egész teste egyetlen görcsölő, fájó húscsomó. Mint ha valami lávába mártottak volna hogy lemarja a bőröm, és a húsom. Emberfeletti volt. Valahogy, nagy nehezen magam sem tudom hogyan kizuhantam az ágyból, ki akartam menni, megrémültem a saját testemben játszódó folyamatoktól, de ahogy estem, eltörtem a karom. Meg a lábam. Végül minden csontom recsegett ropogott, én pedig magam előtt láttam a a tejút összes csillagát és bolygóját. Aztán a fájdalom megszűnt, és az egész olyan volt mintha leértem volna alfába, vagy a nirvanában vagy mittuggyamén mit mondanak erre az állapotra. Elhalkult minden és lebegéshez hasonló érzés ölelt magába, mintha éberen álmodnék egy puha ágyban. Repültem. Legalábbis annak érződött, mert a világ gyorsan mosódott el álmomban és minden érzékem megbolondult. Valahogy jobban éreztem magam, és amikor újra tudatomra ébredtem a birtokon feküdtem egy rakás falevélen. Fogalmam sem volt hogy kerültem oda a szobámból, és hová lettek a ruháim. Alvajáró volnék? Áh, biztosan nem. Mindenesetre nem éreztem jól magam a bőrömben, valahogy minden sokkal élsebb lett. Mintha elhúztak volna előlem egy tejüveget, tudod, és hirtelen tisztán kezdtem látni mindent. Túlságosan is tisztán. Mindenesetre tudni akartam mi folyik itt, és amikor rányitottam az ajtót - természetesen már felöltözve - a húgomra, sikítva menekült és szörnyetegnek nevezett. Megkövülten álltam, nem értettem mi baja van de egy kis testvéri nyomásra elmesélte, miközben a karjaimban vergődött, hogy mit látott amikor bejött az ordibálásomra. "Szörnyeteg voltál Keith, egy borzasztó nagy szörnyeteg". Ahogy ezt mondta sírva a karjaim közt remegve, valahogy megrendültem. Én? Miféle szörny lennék? Elengedtem Mirát, és próbáltam megnyugtatni valahogy, de utána kerülni kezdett engem. Nem mondom hogy gyűlölt de... nem is kereste a társaságom, és ez feldühített. A tulajdon húgom! Fel nem foghattam, de tény hogy a dührohamok folytatódtak, és volt olyan hogy annyira nem bírtam uralkodni magamon hogy átváltoztam újra és újra.  Hagytam hogy elragadjanak az indulataim, és hagytam hogy a józan ész határára sodródjak. A természetem még lobbanékonyabb lett, és ingerlékenységem is megnőtt. Ennek apám vetett véget, aki behívott magához, és elmesélte hogy hordozom a farkas géneket, ahogy ő is, a nagyapám is és így tovább. Valószínűleg heves természetem volt az, ami előhozta.  Ő nem tudott mit kezdeni ezzel, de nem akarta hogy terrorizáljam a viselkedésemmel a családot, így elküldött. Engem. Az egyetlen fiát.

- Van abban valami elég szomorú, ahogy egy apa elküldi a fiát, még akkor is ha az a szöveg hogy az ő érdekében teszi mindezt. Honnan tudhatná ő, mire van szüksége a gyermekének? Neked van gyereked? - meredek rá megint, és megremeg a szája széle ahogy válaszol.
- Van... egy... egy ... lányom. Könyörgöm uram én... - kezd bele megint, de elnémítom egy kézlegyintéssel. Nem vagyok rá kíváncsi. Van annak a szerencsétlennek anyja, majd ő foglalkozik vele, vagy keres másik pasit. Olyat, aki nem ekkora retardált hogy nem érzi meg a szagomat. Elég jellegzetes pedig. Mindenesetre megkerülöm őt, sokadjára, már jubiláltam is amennyit mászkálok, de jól esik. Ezzel is csak elterelem a figyelmét, és a rettegés, ah igen! Édes, mint a méz.

Nem tudom pontosan mennyi ideig voltam távol, de olyan 9-10 év biztosan megvolt, amikor odakerültem La Pushra nem az évek száma érdekelt igazán, hanem hogy kiderítsem mi történik velem, és hogyan lehet ezt irányítás alá vonni. Bármilyen hihetetlennek tűnt,  egy quileute nevezetű indián törzsbe tartozó egyenesági felmenőm jóvoltából "fertőződtem" meg, balszerencsémre évszázadokig apáról gyermekre szállva lappangott a gén mire pont bennem kellett elburjánzania és kitörnie. Csodálatos kilátások mit ne mondjak, mindenesetre megtanultam a bennem élő fenevadat felhasználni, gyakoroltam, és a kontrollom egészen fejlett lett. Ám minden mesében, itt is vannak akadályok, ami jelen esetben egy vámpír volt. Nem tudom mit akart, de ahogy rám támadt, én nem hagytam magam. Megküzdöttünk annak rendje s módja szerint és én kerültem felülre.  Egészen jól eltengődtem ezen a helyen, amikor is utolért az én drága kishúgom. Mint kiderült hiába félt tőlem, ő maga is hordozta a géneket és ezek végül felül is kerekedtek rajta. A velem töltött idő alatt  sokat javult a kontrollja, és közelebb is kerültünk egymáshoz. A bátyjává váltam, amivé mindig is kellett volna, és a tanára lettem. Nem állítom hogy kedves és gyengéd voltam, de megtanulta a mit kellett és ma már képes megállni a lábán, bár szeretem tudni hogy hol van. Csak mert azért.

Innen egy szomorú hír rántott vissza minket a birtokra. Anyánk betegeskedett ugyan már egy ideje, de most végleg ágynak esett és már fel sem kelt. Igazán megrendítő volt, mert imádtam az anyámat, még akkor is amikor vérfarkas lettem, és utána is. Sosem szűnt meg az érzés, és most mégis véget ért valami. A halála mély letargiába döntött és nem érdekelt semmi. Napokig bolyongtam hol emberi, hol farkas alakban. Nem találtam a helyem, és a temetésen is alig voltam jelen. Testileg igen de.... vigasztalhatatlan voltam, és átkoztam mindent ami elvette tőlem őt. A nőt, akit igazán szerettem. Akkoriban azt hiszem háromszor átkozott ki az egyház, manapság már nagyon jót nevetek ezen az élményen. Kiátkozás? Ugyan már, kit érdekel a lelki üdvöm. Azonban valakit érdekelt. Egy nőt, egy gyönyörű nőt, akit még sohasem láttam. Már első pillantásra tudtam, ő kell nekem. Amint tehettem, megismerkedtem vele, és a kegyeit kerestem. Udvaroltam neki, elbűvöltem, az erős kar voltam amire egy nőnek szüksége van de.... mégis ő uralta az érzéseim. Az a bizonyos szerelem, amit soha nem tapasztaltam, utolért és rendesen nyakon vert. Elizabeth egyszerűen.... lenyűgöző volt. Mindent odaadtam volna neki amit csak kívánt, és sikerült is meghódítanom. Nem egyszerűen a szerelmem lett, hanem a bevésődésem is. Mélyebb kötelek ez mindennél. Rettegtem mit szólhat hozzá hogy farkas vagyok, és ameddig csak lehetett ezt titkoltam is előle, de egyszer csak lebuktam. Nem voltam elég elővigyázatos és Liz látta ahogy a testem átadja a helyét egy fekete bestiának. Halálra rémült és elmenekült. Majd egy fél évig nem is halottam róla, de eközben majd megevett a bánat. Élni sem volt kedvem, minden szürke lett, és értéktelen. Egészen addig a pillanatig amíg vissza nem jött hozzám. Mert megtette, az én bátor és gyönyörű Liz-em visszajött. Feleségül vettem, a szerény kis szertartás után költözni kezdtünk, és belaktuk az egész világot szinte. A feleségem volt, a mindenem, életem értelme, és imádtam. Egyetlen öröm nem adatott meg, nem lett gyermekünk, és az évek múltával Liz arcán halovány ráncok jelentek meg, de mindig lecsókoltam róla a bánatot és ezerszer is képes voltam elmondani neki hogy szeretem és nem fogom elhagyni. Nagyon félt az öregségtől, de kitartottam, és a halálos ágyán is mellette voltam, a kezét fogtam és elmondtam neki hogy gyönyörű. Az utolsó lélegzetébe, az utolsó szívdobbanásába én is belehaltam. A szerelmes férfi őrült dolgokra képes, a bevésődött még inkább, de az összetört...

- Nem tudta a világ, hogy mi szabadult rá. Gyakorlatilag az egész ezutáni korszakom őrült ámokfutás lett, mert vágytam a halált, akartam hogy Liz-el lehessek, de képtelen voltam véget vetni az életemnek. Elég szívós vagyok tudod... és bosszúálló is - mosolyodom el, azzal az őrült vigyorommal, ami miatt sokan már a jelenléte miatt meghátrálnak, nem várják meg hogy tovább menjek. Gyáva férgek. Én nem félek tőlük, sosem voltam egy beszari alak, de Liz halála óta valahogy minden más lett. Azóta érzem, nincs mit vesztenem. Az életem más lett, és sosem gondoltam volna hogy az a szerelmes férfi is élt bennem, aki meghalt.
- Kezdem elveszíteni a türelmem, de még van két fontos momentum, azután... elválnak útjaink, rendben? - mosolyodom el álszentül, hiszen meg fogom ölni, de ennek ellenére hagyom, hadd tápláljon hamis reményeket, hadd ringassa magát hamis biztonságba.

Akkoriban, Liz halála utáni évszázadban nem volt semmi, ami az utamba állhatott volna, egyszerűen mindenen átgázoltam, és mindenkit megöltem aki ellenem volt. Vámpírokat, másokat, embereket is. Nem érdekelt, a fájdalmamra gyógyír kellett és ebben találtam meg. Abban, hogy vámpírokat öltem meg, és feszegettem a határaimat. Nem féltem hogy meghalok, ugyan ki gyászolt volna meg? Ezekben az években a világban bolyongtam, nem maradtam sokáig egy helyben, de valahogy még így is képes volt megtalálni a húgom, aki mellém szegődött. Dühöngtem, kiabáltam vele, megfenyegettem de nem ment sehová, és végül valamelyest lenyugodtam. Csak ő volt képes hatni rám akkoriban és ez több volt annál mint amit bárki más elmondhatott magáról. Szerettem a húgom, képes voltam leállni miatta de sosem alázkodtam meg. Én nem az a behunyászkodó behódoló fajta vagyok. Éppen ezért nem csatlakoztam egy falkához sem, nem bírtam volna elviselni az alfát. Hacsak nem én vagyok az, azonban ez sosem szerepelt a terveim között, ez a felelősség nem nekem való.  

- Semmi nem tudott lekötni kivéve egy valamit. Mirával - tudod ő a húgom - épp egy kisvárosban voltunk és megláttam egy lányt. Egy pillanatra megáll a szívverésem is, olyan volt mint Liz. Teljesen ugyanolyan, csak őt Mary Alice-nek hívták - sóhajtok fel, édes emlékek ezek is, mert megszöktettem volna őt, ha tudom, és ha nem árult el aljasul az az átkozott nőstény.
- Látod mit tesz a szerelem? Megbolondít minket, elgyengít, nekem pedig nincs szükségem felesleges gyengeségekre - vicsorgom szinte.

Mary-Alice mégsem léphetett Liz helyére, hiszen ember volt  is, és valamiféle intézetben élt. Nem érdekelt, látni akartam, ismerni akartam, beszélni akartam vele, de Mira nem nézte jó szemmel. Persze nem érdekelt, és elkezdtem belopózni hozzá, és feltett szándékom volt hogy kiszabadítom, hiszen nem tarthatják bezárva, ketrecben mint valami állatot. Ennek érdekében még öltem is, pár őrt, de elkéstem, mert valaki elvitte őt előlem. A második esélyem a boldogságra elillant és mindezt nem nyeltem le. Irgalmatlanul összevesztem Mirával, amit ő úgy hálált meg hogy az oldalamba állította apánk kedvenc tőrét, és faképnél hagyott. Hát húgi, én is szeretlek, mondtam már? Azután utam hazafelé vitt, eltöltöttem egy két napot gyerekkorom színhelyén de maradásom nem volt, mennem kellett, hajtott valami, ami visszavitt La Pushra. Ide, ahol most vagyok.  

- És ezzel végigvettünk minden izgalmas állomást, ami az életemben volt, szóval... - tárom szét a karom, benne az a bizonyos tőr.
- Ér..értem uram. Én... - habog megint egy sort, jah igen, úgy hiszi most fogom elengedni, és megúszta ennyivel. Én nem vagyok megbocsátó, soha nem voltam az.
- Most jön az a rész, hogy te átadod üdvözletem az ördögnek, ha már én magam nem kerülhetek elé - vigyorodom el, és megpörgetem a tőrt. Feldobom, elkapom. Remek játék, a pillangó bicskával is remekelek. Ám most ez van itt. Elhajítom, laza csuklómozdulat, ezen múlik minden, a hajítástól. A szívébe fúródva áll meg, és kitágult szemei rám szegeződnek. Elé sétálok, és előrehajolok.
- Én nem bocsátok meg, én vigyázok arra ami az enyém, és nem ajánlatos tönkretenni - ezzel a végszóval forgatom meg benne a kést, és húzom ki. Megtörlöm a szakadt ingében és letisztítva elteszem. Hiszen vigyázok arra, ami az enyém.

Behind the scenes: