Szórakozni általában egyedül jártam, a hangos zene és a tánc segített lazítani, elfelejteni azt, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, a jelenlegi életem... Olyankor semmivel sem kell foglalkozni, az ital teszi a dolgát. Victoriával előfordult már, hogy otthon iszogattunk, de bulizni sosem hívtam, ha pedig ő tette, mindig kibújtam alóla. Most viszont nem találkozhattunk otthon. Amíg az a nyavalyás Josh nem került elő, s amíg nem nyuvasztottam ki, nem vezethettem oda Vic otthonához. Így is meg volt a lehetősége, hogy ránk talál, de ha eddig bujkált, miért pont most jönne elő? Nyilván tervezgetett valamit, vagy csak megjött az esze, és rájött, hogy nem volt jó ötlet elrabolni pont engem. Merthogy sok mindent elért ezzel, de a frászt biztosan nem hozta rám, ahhoz korábban kellett volna felkelnie, mondjuk úgy... évekkel ezelőtt. Szóval nagy bátran elhívtam az én drága nővéremet, hogy találkozzunk az egyik helyi klubban, ahová időnként eljártam. Kicsit korábban érkeztem, mint ő, szerettem volna egy-két pohárkával legurítani, mielőtt megérkezik, hátha azelőtt állít le, hogy legalább egy kicsit berúgnék. Szükségem volt erre, különben most is azt a francos vámpírt keresném, amiből kezdett elegem lenni. Két whisky-t sikerült meginnom, aztán már hoztam a következő pohárral, ami ezúttal vodka volt, csak hogy nehogy még az alkoholra is ráunjak, ha nem változatos, ugyebár. Aztán végre betoppant a várva várt személy. Egy hajtásra lehúztam a színtelen, már-már szagtalan folyadékot - ami nem csak a torkomat marta végig, de jó érzéssel is töltött el, a feszültség pedig fokozatosan oldódott fel bennem -, aztán hirtelen felpattantam a boxból, ahol addig ültem, és megöleltem a nőt, akit testvéremnek mondhattam, talán kicsit szorosabban is, mint kellett volna. Nem, nem szokásom hasonló, általában ő az, aki ilyesmit kezdeményez, de hát az alkohol mindenkiből másféle személyt hoz ki. Én például képes vagyok az érzelmeim kimutatására, vagy inkább imitálására, minden probléma nélkül. Ilyenkor nem zavar, ha mások megérintenek, kevésbé utálom az embereket, s talán kedvesebb emberré is válok. Igen, tudom, sokkoló... Szerintem is. - Viic! - visítottam, és nem gondoltam arra, hogy ha most Derek látna, a szemét is kikaparná, a füleit pedig inkább levágná, ha attól nem hallaná a rikácsoló hangom. Ha túl sokat iszok, annak sosincs jó vége. És még nem is ittam sokat. Ez van. - Hát eljöttél! - Mintha nem mondta volna meg, hogy eljön, ha pedig ő mondja, az úgy van. De én már rég nem gondolkodtam racionálisan, ő pedig bizonyára sokkos állapotban lesz, hogy részben a régi önmagamat látja. Részben. Azért valódi emberi lénnyé nem váltam három pohár ital után, ahhoz több liter sem volna elég, merthogy megváltoztatni nem tud semmi, még ez a csodaszer sem. - Iszol valamit? - kérdeztem, és végre elengedtem a medveölelésemből, majd hátrébb lépve vettem szemügyre. Innen nézve nagyon hasonlított rám. Vajon eddig is így volt, és nem vettem észre, vagy csak a szemem káprázott? Hasonlított rám. A szeme, az arca, a haja, bár az kissé sötétebb volt. Belülről viszont nyilvánvaló, hogy más volt a helyzet. Én szörnyeteg voltam - de tényleg, bundával, karmokkal, meg minden -, ő pedig nem. Micsoda fordulat, eh?

503 szó - egy nem épp hétköznapi Drina  
@