- Ó, szívesen megágyazok neked ott a szőnyegen drágám! - felelem mézesmázasan, annyi gúnyt belesűrítve az utolsó szóba amennyit csak tudtam. Biztos nem fogom olcsón adni a bőrömet és nem könnyítem meg a dolgát. Eddig sem tettem és ezután sem fogok engedelmes kiskutyaként mindent megtenni amit csak kíván. Lehet eladtam a lelkem és mellette kell lennem és előbb utóbb teljesítenem amit akar, de azt senki nem mondta hogy nem küzdhetek magamért és azért a kis szabadságért, amit ki tudok csikarni. Azért a pár másodpercnyi diadalért, mielőtt igábahajtom a fejem és meg kell hajolnom az akarata előtt.
- Ha elfogadsz egy tippet, ne add fel a jelenlegi munkád. Borzalmas gondolatolvasó lennél, éhenhalál - forgatom meg a szemem és elhúzom a szám - Bár ha jobban belegondolok csináld csak - vigyorodok el gonoszul, miközben megvetem a lábamat és kényszerítem magamat hogy tartsam a helyemet és ugyan olyan egyenes maradjon a hátam mint eddig. - Nem tudsz te semmit! - vágom rá, immár mosolytalanul - Ez a te nagy bajod, hogy olyan kicseszett okosnak érzed magad!
Amikor teljesen elém ér, érzem hogy kiszárad a szám, és a szívem, az az átkozott szívem felgyorsul. Csak az adrenalin... Csak az adrenalin... Nem vagyok hajlandó sem lesütni a szemem, amikor elkapja a csuklómat, makacsul ráncolom a homlokomat, és próbálom kiszabadítani magam az érintésétől, melynek nyomán mintha áramütés ért volna. Biztos valami fura mágia, megint egy újabb trükk.
Amikor azt mondja szerencsém, hogy meghaltam huszénhét éve, mintha pofoncsapott volna. Elkerekedett szemekkel nézek rá, a fájdalom egy hosszúranyúlt pillanatban megmutatkozik, eltorzítja a vonásaimat, majd messzire űzöm a gondolataim között. Övön aluli ütés volt, túl messzire ment, de hirtelen nem tudok megszólalni, mert megtámadnak azok a az emlékfoszlányok, amik még megmaradtak nekem. Nem ő irányította, ezek csak úgy jöttek. Mintha az átváltozásom kétélű fegyvert csinált volna az emlékekből, és ha csak egy kicsit is kizökkentett valami a saját megmaradt fecnijeim célbavettek. Újra hallottam azt a szaggatott sóhajt és a keserves túl lassú dobbanást és a csendet.
- Hogy te mekkora féreg vagy! - nyögöm ki utálattal, miközben elengedem a párnát, de csak azért hogy egy semmiből jött lendülettel megpróbáljam megütni azzal a kezemmel amit még mindig a magasban tart. Lehet megakadályozza, de ha végül a tenyerem a bőrén csattan olyan elégedettség jár át, amit nem tudok szavakkal leírni.
- Undorodom tőled! Teljes szívemből gyűlöllek... - mordulok az arcába, és tényleg nem hazudok. Talán van igazság abban, amit az előbb elmondott, de az előbbi szövegével egyszerűen olyan sebet szakított fel, ami színültig kivérzett a mellkasomban és a varrosodása ellenére a mai napig, huszonhét év után is fájón lüktetett. És amíg mellette vagyok, mindig is fájni fog, hiszen pont azt használja ki, ami abból született, hogy már nem élek... Legalábbis nem úgy mint egykor.
- Akkor aludj a kanapén, ha ennyire zavar a nemlétező horkolásom! - kiáltom az arcába, miközben önkéntelenül hátrálok tőle, nehogy még jobban érintkezzen a testünk. Most a legkevésbé sem vágytam erre a feszültségre, nem az elmémet rohamozó emlékdarabkékkal - És most, eressz el! Szerinted én nem látom, mit művelsz? Vajon miért erőlteted annyira hogy aludjak melletted? Szerinted nem látom hogy nézel rám, hogy miért vagy ennyire kibaszottul közel?! Azt hiszed, te felette állsz mindennek, de közben ugyan úgy megőrjít az én jelenlétem és nem csak abban az értelemben hogy úgy csavarom az elmédet ahogy nekem tetszik! Engedj. El. Most!
Csak nem teszi meg, és én érzem ahogy gyűlik bennem az erő és a vágy hogy a tudatomat kilőjem felé és kényszerítsem. Még fáradt voltam az előző vitánktól, de ha kell akkor felhasználom azt amim még megmaradt, ha ez azt jelenti hogy megszabadulhatok tőle. Az az átkozott lassuló szívdobogás és reszketeg sóhaj csak nem akar eltűnni, csak nem akar békénhagyni addig hangosodik a fülemben, amíg már nem hallom miről beszél, nézek rá de nem látom, csak azt a rengeteg vért és a sikátorban villogó fényt... A teste melegét... A kezét a csuklómon... A karjait ahogy felemeli a vérbefagyott testem... A metsző pillantás...
Robbantam. Vagyis láthatatlanná váltam és kiszakadtam a karjából. Egészen a hátsó falig hátráltam és próbáltam összeszedni magam, próbáltam találni valamit amivel lehiggadhatok... Bármit.

Tényleg jól esett, hogy kipakolva tudtam a cuccainkat. Még akkor is, ha ez egy hotelszobában volt, minden jellegtelenségével együtt. Olyan fertelmesen ízléstelenek tudak lenni ezekkel a semleges dolgokkal. A csend is jót tett a lelkemnek, ami jó fél órája uralkodott közöttünk, ez igazán csodaszám ment, tekintve hogy újabb veszekedésen voltunk túl. Arra sem emlékszem most éppen miért estünk egymás torkának. Ha nem ismerném magunkat és azt a trágyakupacot amit a kapcsolatunknak nevezünk, azt hinném olyanok vagyunk mint az öreg házasok. Pont olyan megáltalkodottan marakodunk és öljük egymást mindenen és mindenért.... Még csak a feltételezés is nevetséges! Ennek hangot is adtam a kis megjegyzésemmel, mondhatni sürgetve az amúgy is levegőben lappangó következő csatánkat. Komolyan, szinte éreztem a felettünk és körülöttünk gyülekező sűrű viharfelhők szagát.
Egy ágy... Hogy teljeséggel őszinte legyek, nem sok himorom volt nem hogy egy ágyat, de egy szobát megosztani vele túl sokáig. Ennek az az oka, hogy körülbelül két percig nem tudtunk békében megmaradni egymás mellett. Nemhogy egy egész este, egy sík felületen... A paplan alatt... KIZÁRT!
- Ki mondta, hogy te alszol az ágyban? Vagy hogy osztozunk? - kérdeztem bújkáló mosollyal a hangomban, miközben felkaptam egy párnát és nemes egyszerűséggel hozzávágtam a boszorkányhoz. - Ha nem tudnám Azriel, mennyire szereted a hangodat hallatni, azt hinném udvarolsz magadnak... Esetleg hozzak egy tükröt, hogy lásd is amiért a gyomrod hűtöd vagy hagyatkozol a gyarló emlékeidre?
Öntelt alak! Jonn foglamam nem volt arra, amit ez a férfi képviselt, azt meg hogy akár egy tizedmásodpercre fontolóra vegyem a szavaiban rejlő igazságot, mint jóképű férfi, egy gyenge pillanatocskáig sem fordult meg a fejemben. Soha, előbb tépem ki a szemgolyómat.
- A hátad és öreg csontjaid érdekében remélem, hogy az a kanapé kinyitható! - vigyorgok rá kajánul, majd nemsokára egy másik immáron díszpárna is követi az előzőt, egyenesen a "jóképű" arcába.
- Huszonhét éve élsz velem, igazán tudhatnád, hogy nem én horkolok kettőnk közül! - fintorodtam el - Mellesleg éjszaka aludni kell, nem hallgatózni!
Aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne nyelvet öltök rá, majd a takaróját is a párna mellé hajítom, és elkezdem az orrára csukni a hálószoba ajtaját egy édes-bájos, talán kissé gyanús, kis mosollyal az arcomon. Frappáns kilakoltatás, ez folyik itt kérem szépen.
- Szépséges álmokat, kedves férjuram! - majd hirtelen kattan a zár és nem állom meg kuncogás nélkül, miközben összecsapom a tenyereim, mint aki jól végezte dolgát.
Én ugyan nem osztozom vele egy ágyon!

Ha letelik a 100 év vezeklésem soha többé nem akarok hotelszobát látni. Sőt, szállodának még csak a közelébe sem fogok menni az elkövetkezendő évezredben, annyira torkig vagyok a folyamatos utazgatással, csomagolássaé, kipakolással, a véget nem érő vándorlásnak. Békére vágytam és nyugalomra, egy kedves kis lakásra valahol egy külvárosban, vagy egy picike házikóra messze mindenkitől. Negyvenhat évesen azt hiszem ez minden emberi lényben megfogalmazódik, nekem is eljött az ideje, csak ott van a bökkenő, hogy én már nem vagyok ember. Vagyis nem egészen és hogy ezt a csudajó dolgot még tetézzem, egy boszorkány hűséges kegyence is vagyok ésminden parancsa előtt meg kell hajolnom... Vagyis kellene, de nem abból a fából faragtak, aki ilyen könnyen idomítható kiskutya volt valaha is. Legalábbis az a kevés emlékfoszlány ami megmaradt számomra, erről tanúskodott.
Emlékek... Talán ezek hiányoztak a legjobban a szabadságomon kívül, bár valahol mélyen akár boldog is lehettem, mert nem egyedül kell a napjaimat tengetnem, volt velem valaki. Még akkor is, ha ezt a valakit, két percenként legszívesebben kibeleztem volna. Arra biztos nem panaszkodhatok, hogy unalmas életet élek, Azriel mellett soha.
Az élet szép... Tényleg?... Nem tudom. Már nem élek...
Végeztem a kicsomagolással. Két napja voltunk Seattle-ben, de csak most jutott időm elrendezni a cuccainkat, némileg megteremtve az illuziót, mintha ez egy otthon lenne. Nem tudom miért ragaszkodok ehez annyira, de az biztos hogy nem vagyok hajlandó bőröndökből és sportáskákból öltözködni. Lehet nem vagyok már teljesen ember, de állat sem.
Az utolsó stóc ruha bekerülése után leültem az ágyra és néztem ki a fejemből, majd lepillantottam a franciaágyra és elfintorítottam az orrom. Csak egy ágy... Mesés.
- Szóval akkor előléptetést kaptam? - emletem fel a hangom, hogy a kis nappaliban tartozkodó boszorkány füléhez eljusson. - A húgodból a hites nejeddé avanzsáltam, édesúr?