Poison After Bite

A FÓRUM BEZÁRTA KAPUIT!
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi.
Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
beszélgess bátran
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok
World of Witchers

írta: Vendég
Hétf. Szept. 10, 2018 9:15 pm

Behind the Mask ~ A karakter hirdető fórum

Kedd Szept. 04, 2018 11:37 pm

Starbucks

Szomb. Aug. 25, 2018 7:30 pm

2018. augusztus

Hétf. Aug. 13, 2018 1:38 pm

Társalgó

Csüt. Aug. 09, 2018 6:46 pm

Konyha és étkező

Szomb. Aug. 04, 2018 5:09 pm

Fontos közlemények

Csüt. Aug. 02, 2018 5:16 pm

Maverick Tér

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:24 am

Golden Bowl Étterem

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:22 am

J.J. Foley's Bar & Grill

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:11 am

Irish pub

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:08 am

Kikötő és dokkok

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:07 am

Statisztika
mennyi?!
Fajok Hölgyek ♀ Urak ♂
Vámpírok 9 13
Boszorkányok 5 3
Vérfarkasok 5 9
Hibridek 1 1
Félvérek 1 0
Lidércek 3 1
Banshee-k 2 0
Emberek 7 5
Összesen 34 31
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (27 fő) Kedd Júl. 31, 2018 6:36 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Hotel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Kedd Nov. 07, 2017 3:29 pm


- Azriel & Evans -


- Azért nem mert mindig csak gúnyolódsz! - morgom a takaró alól, és ugyan küzdök, hogy ne tudja elmozdíthassa el, de a végén veszítek, ráadásul még mellém is fekszik, amitől még jobban elönti arcomat a vörös szín és inkább elnézek róla. Még csak az kéne hogy kinevessen....
- Mert nem szeretem.... Mindenki ezzel cukkolt, meg azzal a dallal... többek között te is és nem szép az a nyomorult név... Ráadásul egy kis ribiről szól, akit ledöf valami szociopata... Nem vicces, hogy engem is megölek... - azt hiszem most mondom el őszintén, hogy mi a bajom a keresztnevemmel, de ezután már csak ködösödik az agyam.
Lassan jutnak el hozzám azok a dolgok, amiket mond nekem. Maximum csak bólogatok, vagy motyogok aztán...

Nem tudom pontosan megmondani, mikor nyomott el az álom és zuhantam az öntudatlanségba. Arra még emlékszem, hogy erőnek erejével küzdöttem, hogy egy-egy pislogás után újra kinyissam a szemem, és hogy kézen fogva fekszünk egymással Azriellel. Abszur, de igaz... Aztán semmi...
Vagyis álmodtam, már ha a tudatalattimból felszínre úszó, majd újra alámerülő szín és kép kavalkádot annak nevezhetjük. Néhány kép sehogy sem passzolt, sok sok évtizeddel ezelőtti illatú gondolatok és emlékek, amiket nem tudtam hová tenni, mintha nem is az enyémek lennének. Élek a gyanúperrel, hogy a végkimerülésnek és Azrielnek van hozzá köze, de az álom és a pihenés emberfeletti erővel követelt magának, magvas gondolatoknak és filozofálgatásnak nem volt helye.
Azt viszont tudtam, hogy hosszú-hosszú évek óta nem éreztem magam ilyen biztonságban. A halálom és az átalakulásom éjszakája óta minden este felért egy kínzással. Lehet ez is csak a kimerültség eredménye... Mégis kényelem és biztonság ölel magához a feketeségben és ez annyira felemelő, hogy nem is érekel a miért, meg a hogyan.
Sodródom a képekkel, és huszonhét év óta először újra mélyen és pihentetően alszom...
Lassan térek önmagamhoz, nagyon lassan. Érzem hogy valami melegen és keménynek és puhának a keverékén fekszem és valami szorosan és jólesőn öleli a derekamat. Halkan érthetetlenül motyogva bújok közelebb ahoz a meleg dologhoz, koordinálatlan mozdulattal kisöpröm a hajamat az arcomból, amitől csak még kócosabb leszek.
Aztán  az a valami, amihez bújok dörmögve megszólal... Értetlenül újra grimaszolok, motyogok, még mindig nagyon lassan úszok felfele az ébrenléthez. Bágyadtan emelem fel a fejem és egyenesen Azriel vigyorgó arcába pislogok.
Egy pillanat se kell, hogy felébredjek, kerekre tágult szemekkel könyökölök fel és körülbelül holtraváltan konsatálom, hogy hozzábújva aludtam és a keze még mindig a derekamat öleli és az én kezem még mindig a melkasán van. Hitetlenkedve rántom el a kezem és húzom az orromig a takarót.
- Szentséges isten a mennyekben! Mi történt?! Hogy kerülsz te ide?!

xxx ; music ; notes

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Szer. Nov. 01, 2017 5:59 pm



Delilah & Azriel

Egyetértően bólintottam. Felesleges lenne még egy vitát kirobbantani a semmiből. Mindkettőnket éppen eléggé megviselte ez a mostani. Kevesebb türelemmel kezelném a helyzetet, amit mindketten megbánnák, talán helyrehozhatatlanul.
-Hát, igyekszik az ember. – vontam vállat, szégyenlősséget mímelve. – Mindig is értettem a nők nyelvén. – a kifejezés mind képletes, mind szó szerinti értelmében is. Általában szeretem ezzel nyugtatni magam, de hiába, Delilah képes rácáfolni mindig, mindenre.
- Huszonhét év mindennapi küzdelme. – motyogtam magamnak. Neki is és nekem is nehéz volt. Nem állítom, eleinte tetszett a kihívás csábító varázsa, és olykor élveztem is, de miután nap mint nap, állandóan ezzel kerül szembe az ember, így egyre nehezebben kezeltük ezeket. A viták durvábbak lettek, a következmények súlyosabbak. Hiába látjuk, hogy tönkre tesszük a másikat, a fék mégsem működik, és kétszázzal hasítunk le a lejtőn egyenesen a szalagkorlátnak.
-Akkor ez az én titkom marad. – mosolyodtam el. Azt hiszem jobb is így. Még az élmény ellenére sem tudok, vagy akarok azonosulni Delilah helyzetével. Ha tudná milyen emlék pörgött le előttem, talán joggal elvárhatná, de felesleges lenne. Hiába tűnik hasonlóan, az ő helyzete mégis merőben más. Rosszabb, ha így tetszik.
-Miért ne? – vigyorodom el, majd, ügyelve, hogy ne engedjem el a kezét, mellé dőltem az ágyra. Szabad kezem a takaró után nyúl, elhúzom az arca elől. – Olyan ritkán látlak így, had élvezzem ki az alkalmat. – valami azt súgja, jó pár évig ez nem fog ismét előfordulni. Békésen heverészünk egy ágyban, kéz a kézben, én önfeledten mosolygok, ő pedig elpirul. Annyira abszurd, még most is alig hiszem el, hogy ez a jelenet tényleg lejátszódik. – A szüleid jó okkal neveztek el így, és ha nekem is tetszik, miért ne szólíthatnálak Delilah-nak? – kérdeztem könnyedén, és komolyan vissza kellett fognom magam, mielőtt még belekezdek a nagy sikerű Tom Jones számba. Abban a pillanatban véget is ért volna ez a meghitt perc. Helyette inkább a fejem alá csúsztattam egy másik párnát. – Egész kényelmes…csak a végén, nehogy itt maradjak.
Viszonzom pillantását, és mély levegőt veszek.- Hidd el, én sem így terveztem. – huszonhét évig fenntartani egy béklyót, és utána még száz évig. Jobban örülnék ha magától maradna velem, és teljesítené azt amit megígért, de ha nem, akkor én sem válogatok az eszközökben. Kezdem látni, hogy egyikünk akarata sem törik meg olyan könnyen ahhoz, hogy kialakuljon a maximális bizalom.
Vállatvontam. – Történhetnek csodák. – bár ehhez legalább olyan tizenkettes szintű csoda kéne, ami soha az életben nem történik meg.
-Sajnos még egy darabig kénytelenek vagyunk maradni. – rázom meg a fejem. Akár rendbejön, akár nem. Ha nem, akkor sajnos kénytelen leszek egyedül elintézni az apró-cseprő ügyeket, de így sokkal tovább tart majd. – Talán egy kis pihenés nem ártana egyikünknek sem. – nyaralás? Delilah-nak már így is elege van a szállodákból, és nem hiszem, hogy pusztán az a tény, hogy más városban vagyunk, és nem csinálunk semmit, javítana a helyzeten, vagy pihentetne. Tehát marad az otthon, viszont akkor meg én nem bírok megülni egyhelyben.
-Hát igen. Nehogy elkényelmesedj ebben a nagy békében. – vontam vállat megjátszott szomorúsággal. –De jobb ha hagylak pihenni. – folytattam, ahogy láttam milyen laposakat pislog. Túl hosszú volt ez a nap. Mozdulatlanul várom, hogy elaludjon, de mire érzékelni tudnám, hogy valóban elnyomta az álom, én magam is elszenderültem.
Másnap reggel, a szokásosnál is gyűröttebben térek magamhoz. Egy darabig lehunyt szemmel szokom a helyzetet, a nyakamnak annyi, ezt már most érzem. Ahogy telnek a másodpercek egyre több és több darabja jut el hozzám a külvilágnak. Például, hogy valami meleg simul a mellkasomnak, és valami elég agresszívan akadályozza, hogy levegőt kapjak. Mi is folyik itt? Óh, hát persze. Tegnap összekaptunk Delilah-val a szutyok ágy miatt. Kipattannak a szemeim. - Mi, a...- nyomok el egy káromkodást, amikor realizálom a helyzetet. Tulajdonképpen...ezek szerint én nyertem? Bár úgysem fogja elhinni, hogy nem szándékos volt.
Az a meleg valami, történetesen Delilah az. Kezemmel szorosan ölelem magamhoz a derekát, mintegy kis kifli-nagykifli pózban vészeltük át az éjszakát. A haja az arcomban. Ezért nem kaptam levegőt. Történetesen hálát adok az égnek, hogy a reggeli merevedésem most éppen nem hallat magáról. Nem látnám a végét annak, amit ezért kapok. – Szép reggelt virágszálam. Kipihented magad? - könyökölök fel, vigyorogva fürkészem az arcát.
.
I can't remember the last time I didn't have bags under my eyes



Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Szer. Nov. 01, 2017 4:12 pm


- Azriel & Evans -


- Ne kezdjünk bele abba az ördögi körbe, hogy mi miért történt... - fintorítom el az orrom és részemről lezártnak tekintem a dolgot. Mind a ketten vastagon benne voltunk abban, ami az imént és huszonhét éve folyik közöttünk. - Hajlandó vagyok továbblépni, ha te is - sóhajtom fáradtan és kicsit jobban belefúrom a fejem a párnába. Az udvarlásra csak elnevetem magam és erőtlenül meglököm a lábammal ami mellett ül.
- Te mindig tudod mit kell mondani egy nőnek... Igazi sármőr!
Amikor megjegyzi milyen rövid a kanóc újabb sóhajtás szakad fel belőlem és megingatom a fejem. - Ez huszonhét évnyi kanóc volt és annak az eredménye, hogy a mai nap már másodjára akartuk kitépni egymás torkát...
- Nem láttam... Nem tudtam mihez nyúlok, csak azt, hogy meg kell fékeznem az ösztönt
- suttogom lesütött szemmel - Miután összeestem nem láttam semmit.
Amikor a pirulásomra hyívja fel a figyelmem, legyek átkozott, még jobban elpirultam. Nyögve rántottam az arcom elé a takarót a szabad kezemmel. - Ne szólíts már így! - morgolódom a paplan mögül. Soha többé nem engedhetem, hogy idáig fajuljanak a dolgok, mintha teljesen kifordultam volna önmagamból, de egy halvány emlékfoszlány finoman vibrált fel a fejemben, hogy nem egészen igaz... Valaha ilyen is voltam...
Hacsak nem húzta el előbb a takarót markoló kezemet, hogy újra lássa az arcomat, most én engedtem lejjebb a paplant és bájos kis grimasszal nézek ré.
- Ne feszítsd túl a húrt... - mormogom - Bár most az egyszer nem lenne már erpnk megfojtani egymást álmunkban.
Amikor a béklyóról beszél újra lesütöm a szemem. Azt hiszem most először hiszem el amit mond nekem, de még így is vannak fentartásaim és érzem, hogy sosem fogja megtenni amiről beszél. Mégha most komolyan gondolja is... Huszonhét év hosszú idp és tudom, Ő nem lesz kevésbé paranoiés és én előbb távozom ebből a féléletből minthogy abbahagyjam a közdelmet és önként hajtsam igába a fejem. Nem agyatlan szolgának születtem...
- Ne mondjunk olyat, se én sem te, amit nem tudunk betartani - mondom komolyan, a szemébe nézve - Te mindig paranoiás ás irányításmániás maradsz, én meg sose fogok eldugulni és vakon cselekedni a parancsaidnak... Ezt te is tudod...
Nem volt semmi bántás, vagy szemrehényás a hangomban, a puszta tényeket közöltem, amik valljuk be: ennyire szomorúak és tragikusak. Ilyen a mi szerencsénk, világi lúzerek vagyunk, pont őgy találtuk meg egymást mint zsák a makacsul ellenálló foltját. Két azonos pólusó mágnes, amit összeerőltetnek.
Amikor hüvelykujja végigsimít a kezemen önkéntelenül félmosolyra húzódik a szém. Amit mond viszont némi meglepetéssel hat rém, nem tudtam megérteni hogy nem bánta meg. Nem gondoltam volna, hogy mind a ketten ilyen bolondok vagyunk. Perszem tudtam hogy Azrielnek sincs ki mind a négy kereke, de ennél racionálisabbnak gondoltam... Két bolond...
Na de ne menjünk ilyen messzire, ez az egész helyzet már így is túl abszurd!
- Gondolom ha huszonhét évig nem sikerült... - harapok az ajkamba, aztán csak megrázom a fejem, jelezve, hogy ne folytassuk. Fáradt vagyok ehez és komolyan tartok tőle, hogy csak újabb veszekedést fog szülni. És túlságosan élveztem a békét. Még az us, hogy fogja a kezem, bár ezt soha nem fogom szavakkal elismerni neki, még akkor sem, ha ő is ugyan úgy nem engedi el a kezem.
- A leghatározottabb nem... - vigyorgok vissza - Meg fogom oldani az átöltözést, nagykéby vagyok már... Nem kérek semmit, csak hogy tényleg kössük meg ezt a békét legalább holnap reggelig már ha még mindig valami üzletet akarsz nyélbeütni és nem megyünk inkább haza helyette... - motyogtam kedvtelenül, majd amikor azt mondja nem visz ki pisilni megütközve bámulok rá - Te aztán tudod, hogy kell egy bizarr helyzetet még bizarabbá tenni, ugye?!

xxx ; music ; notes

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Kedd Okt. 31, 2017 10:14 pm



Delilah & Azriel


- Nem tudom melyikünk esett össze ájultan az előbb. – évődtem. Fáradt voltam a vitához, de egy kis élcelődés nem árthat. Remélem őt is leszívta eléggé ez a nap, és nem veszi magára. Nem lenne türelmem még egy menethez. – Úgy is festesz. – udvaroltam vigyorogva. Na. Tudom én mi kell a nőnek. – De némi pihenés helyrehoz majd. – bíztattam.
-Ezek szerint elég rövid a kanóc. – jegyeztem meg szomorkásan. Talán a fáradtság, talán én okoztam, de ez nem számít. Nem szeretnék ebből rendszert csinálni, de nehéz lesz visszafogni magam, még akkor is ha tudom ez mindkettőnk érdekét szolgálja. – Rendben. Semmi baj. Nem történt semmi visszafordíthatlan. Sőt…nem tudom szándékosan választottad-e, de talán most az egyszer jól választottál az emlékek közül. – az esetek nagy többségében ő is látja őket, ám most nem vagyok biztos benne…attól, hogy elájult még tudatánál lett volna? Mennyire ostobán hangzik. Eszméletlenül eszméleténél van. Mindegy.
-Csak nem? Delilah…csak nem elvörösödtél? – nevetek fel, cseppet sem gúnyosan, inkább meglepetten. – Mit kell elkövetnem azért, hogy gyakrabban lássalak ilyennek? – tettem fel magamnak a költői kérdést csendesen, szinte gyengéden. Egyetlen szavamat sem bántásnak szántam, a meglepettség árulkodott inkább róluk. Pillantásom az összekulcsolt ujjainkra tévedt. Most ébredtem rá, hogy még mindig nem eresztettem el a kezét, és ő sem az enyémet. Lehet ez volna a titok? Empátiát mutatni?
-Ha ragaszkodsz hozzá, osztozhatunk. – tekintetem visszavillant az arcára. Jelenleg talán mindketten túl is élnénk az éjszakát. De talán mindketten jobban pihennénk külön-külön. Engem sem zavarna az ő horkolása, és ő is tudna aludni, nem hozná zavarba magasztos lényem közelsége.
Nem néz a szemembe, de én töretlenül a vonásait tanulmányozom. – Tudod miért kellett ez a kapocs. Nem engedhetem meg magamnak, hogy éjjel nappal azt lessem hová és merre mész, mert tudom, ha alkalmad adódna rá, azonnal eltűnnél…- sóhajtottam. A segítségére mégis szükségem van, és ezt bolond leszek az orrára kötni. – De ha gondolod…ezentúl uralkodok magamon, és nem olvasok bele a naplódba…- dünnyögtem. – De viccet félretéve. Ha úgy gondolom, hogy megbízhatok benned, lazítok a kapcsolaton, sőt talán később el is tüntetem…de nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig fenn fogom tartani. – talán így élhetőbb lesz ez az egész mindkettőnk számára, ha engedünk a másiknak. De jelenleg egyáltalán nem érzem úgy, hogy megbízhatok Delilah-ban. Ebből a szempontból legalábbis.
-Tény, ami tény, nem feltétlenül így számoltam, amikor hazavittelek. – ismertem el. Hüvelykujjam szórakozottan végigsimított a kézfején egy lilás-kék eret, ahogy folytattam mondanivalómat. – Az állandó cívódást, a fárasztó vitákat, hogy mindig mindenért meg kell küzdenem veled, néha nagyon próbára teszel…de nem, nem bántam meg. Hetvenhárom év hosszú idő… lehet, hogy lassan illene megtanulnunk egymás mellett élni. – jegyeztem meg sóhajtva. Ha tudom, hogy ez vár rám, kétszer meggondolom, hogy hazaviszem-e, de a válasz mindenhogy igen lenne. Üzleti szempontból totális nyereség, emberi szempontból…edződik a türelmem, a teherbírásom, ilyesmi. Azt még véletlenül sem ismerném el, hogy Delilah-t is megkedveltem a magam módján, minden kis csetepaténk ellenére. Nem, nem. Ilyesmiről szó sincs.
-Ez tehát egy nem…? – vigyorom letörölhetetlen. – Kérsz… esetleg valamit? – Gondolok itt vízre, vagy teára, vagy mittudomén csokis kuglófra… Olyan szokatlan figyelmesnek lenni. Furcsa íze lesz a számnak a szavaim után, mintha nem is az enyémek lennének, lényemtől ellen valók. – Pisilni nem viszlek ki. – szögeztem le gyorsan, még mielőtt ilyen vad ötletei támadnának, kihasználva pillanatnyi gyengeségem.
I can't remember the last time I didn't have bags under my eyes



Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Kedd Okt. 31, 2017 9:37 pm


- Azriel & Evans -


Karcosan nevetek fel, a megjegyzésén, miközben megszorítja a kezemet. Jó. Pillanatnyi gyengeségemmel magyarázom, mennyire jól esik.
- Rendzetem? Talán, rendeztünk... - rázom a fejemet - Körülményekhez képest, pont úgy érzem magam mint akin átment egy úthenger, aztán visszatolatott.
Tényleg aggódom, hogy sikerült-e magam visszafognom és nem véletlen, hogy ez volt az első kérdésem miután felébredtem. Nagyot nyelek mielőtt válaszol, kezem még szorosabban fonódik a kezére.
- Akkor jó - sóhajtom, miközben mosoly bujkál a szám sarkában attól hogy leül mellém és nem engedi el a kezem. Amikor megköszöni, ajkaim enyhén elnyilnak a csodálkozástól és hirtelen nem tudok megszólalni. Aztán magam sem tudom miért elpirulok és az összefonódó ujjainkra szegezem a pillantásom - Nem akartam...Legalábbis tudatosan nem akartam előszedni semmit, de csak nem hallgattál el és amúgy is fáradt voltam, már nem tudtam tovább visszatartani... Nem akartam...
Nem tudom miért vallottam be neki, vagy miért nem bírtam felnézni rá vagy miért vörösödtem el, de az biztos hogy nem vádaskodásnak szántam és túl fáradt voltam vitatkozni, vagy akár azon gondolkozni mik jönnek ki a számon. Nem tudom mennyi időbe fog kerülni, mire újra egésznek érzem magam és úgy érzem huszonhét év megfeszített küzdelem után nem kéne csodálkoznom, hogy elpattant valami. Nem tudok felelősséget vállalni, főleg nem amikor végre a lelkem békére és nyugalomra vágyó része megkapta amit akar. Borzalmas áron, de ilyenben a halálom napja óta nem adatott meg. És neki sem. Furcsa, és valószínűleg ahogy ismerem magunkat újabb huszonhét év fog eltelni, egy ilyen pillanatig. Szóval akár engedhetem is, hogy csak két ember legyünk és nem mester és rabszolgája. Egy csalóka pillanat...
Aztán szavaira újra visszapillantok, újra megjelenik a kába mosoly az arcomon.
-Hamar letettél az ágy osztozásról, de azt hiszem ésszerű a kompromisszum ajánlat, nem vitatkozom - mondom, és komolyan is gondolom. Nem hiszem, hogy valaha is hallhatta tőlem ezeket a szavakat, szóval megszorítom a kezét és halkan felnevetek - Neked meg ez ne szálljon a fejedbe!
Amikor merengve fürkészi az arcomat és felteszi a kérdést felsóhajtok és egy pillanatra behunyom a szemem. Hát, akár ha már ilyen nagy a békesség, akár bele is mehetünk ebbe. Az ajkamat harapdálom, miközben alaposan átgondolom a szavaimat, kezét még mindig fogom, egy apró szorítással jelzem, hogy fogok válaszolni, ha esetleg megszólalást fontolgatná.
- Huszonhét éve minimum kétnaponta addig marjuk a másikat, amíg komolyan meg nem sérül... Csodálkozom, hogy még egyáltalán képesek vagyunk egy levegőt szívni - magyarázom, miközben az összefonódott ujjainkat nézem, véletlenül sem a szemébe, túl sok támadási felületet adok neki így is - Nem tudom  pontosan miért csináljuk... Miért vagyunk olyanok mint a futótűz? De bizonyos értelemben nem. Nem bántam meg. Viszont az, hogy nincs szabadságom és választásom... Ez megfojt, azt hittem el tudom viselni, de megérzem a pórázt a nyakamon és muszáj... Muszáj küzdenem... - újra a számat rágcsálom, majd hossző pillanatok után megkockáztatok egy pillantást - Te megbántad...
Nem egészen kérdésként hangsúlyozom, de mégiscsak nyitott a vége, szemöldököm kérdőn mozdul. Aztán újra a kezeinkre nézek. Amikor azt mondja pihennem kellene, csak vállat vonok.
- Jól vagyok, csak kába... - a következő megjegyzésére rákapom a pillantásomat és hitetlenkedve rázom a fejemet, miközben próbálok elnyomni egy vigyort - Neked aztán van bőr a képeden... Majd megoldom, de egyelőre... Csak feküdnék, nem vagyok biztos benne, hogy meg tudok állni a lábamon.

xxx ; music ; notes

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Kedd Okt. 31, 2017 8:12 pm



Delilah & Azriel

Túlzás lenne azt állítani, hogy felfal az aggodalom. Tudom, hogy úgyis magához tér majd, de mégis nyugtalanít, hogy ennyire kimerítette a képessége. Vajon minden lidérc ilyen? Vagy csak ő fiatal? Vagy ettől függetlenül, valami más csúszott el második születésekor? Vagy szimplán én vagyok az oka.
Szerettem volna, ha felébred. Mindenféle zavaros, szívszorító gondolat cikázik a fejemben, egyik sem összeegyeztethető azzal az Azriellel, aki most vagyok. De annyira nyugodt most, szinte békés. Én sem vágyom másra. Fáraszt az állandó huzavona, de mégsem hagyhatom, hogy a fejébe szálljon.
Csak remélni tudom, hogy a pillanatnyi gyengédséget nem értelmezi rosszul, bár vagyok olyan felnőtt, hogy ne kelljen magyarázkodnom a tetteim miatt. Mégsem értem, mi az az erő, ami arra visz, hogy kényelembe helyezzem az öntudatlan testét. Épp az imént vágtunk egymás fejéhez mindenféle randa, nem túl udvarias dolgot. Furcsák vagyunk. Furcsa dolgokat hoz ki belőlem.
Meglepetten pillantok rá, ahogy keze az enyémhez ér. Finoman megszorítom, szinte önkéntelenül. – Jól vagy? – kérdezem rekedten. – Szép műsort rendeztél. – jegyeztem meg. Mindketten romokban vagyunk, és mindezt egy nyomorult ágy miatt. Ha nem veszekszik velem csak azért is, megspórolhattuk volna mindezt.
Nem akaródzik elereszteni a kezét, ezért leülök mellé az ágyra. – Sikerült. – bólintottam. – És…- köszörültem meg a torkomat, a plafonra bámulva. – Köszönöm, hogy nem azt választottad a sok közül. – mert az valóban kizsigerelt volna. Nem nagyon hiszem, hogy abban az esetben így ücsörögnék a féléber Delilah mellett. Talán…nos, a testi épségét köszönheti a döntésének.
- Azért ne szálljon a fejedbe. Mára tiéd az ágy, de holnap marad a kanapé. – hacsaknem szabadul fel addig még egy szoba. Mondjuk nem vagyok teljesen biztos benne, hogy élünk majd a lehetőséggel. Delilah-nak nem kell tudnia róla.
Elmerengve fürkésztem az arcát. – Tényleg ennyire megbántad? – féltem a választól, bár a hozzáállásomon nem sokat változtatott volna. Száz évet kértem, és ha azt mondja igen, tényleg bánja a döntését, akkor is enyém lesz életének ez a száz éve.
-Pihenned kellene. – jegyeztem meg, de továbbra sem mozdultam mellőle. Talán az egymásba fonódó kezeink, vagy az állapota nem engedte. Megnyaltam az ajkam, és kajánul elmosolyodtam. – De ha nem bánod…az átöltözést inkább rád bíznám. Vagy esetleg szeretnéd….? – mosolyom vigyorrá szélesedett. Azt sem tudom hová csomagolta el az éjjeli holmiját.

I can't remember the last time I didn't have bags under my eyes


Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Kedd Okt. 31, 2017 6:56 pm


- Azriel & Evans -


Kimerültem és elájultam.
Ezek a csúfos tények, a jövőre  nézve majd fel kell állítanunk Azriellel néhány szabályt, többek között, hogy napi egy vita a maximum amit el tudok viselni, hacsak nem akar egyhasznavehetetlen testtel többet a szobában mint amire szüksége van. Másrészről... Áh kit akarok becsapni, ilyen szabályok a büdös életben nem fognak születni, hanem szépen kinyírjuk egymást és ha letelik a száz év, majd füstölgő hamukupacokként búcsúzunk majd egymástól.
Nem láttam, milyen emléket erőltettem vissza Azriel tudatába, minden teljesen elsötétült és nem voltam ura a helyzet alakulásának. Az, hogy még időben visszarántottam a képességemet elszívta az utolsó csepp erőt is, és mindezt miért? A boszorkányért, akivel huszonhét éve keserítettük egymás életét. Mert szörnyetegnek gondolt és nem voltam az. Azt hiszem én is igaztalanul vágom ezt a fejéhez, de előbb nyelem le a nyelvem, mint hogy ezt hangosan a tudtára adjam. Ha nem tud olvasni a jelekből, én nem fogom felvilágosítani, valamilyen mazochista énem még néha élvezte is a huzavonát ahoz, hogy értelmes felnőttek módjára leüljünk és megbeszéljük a dolgokat. Azok nagyon nem mi lennénk.
Amikor a nevemen szólít, olyan mintha egy nagyon nagyon hosszú alagút mélyéről kiáltott volna, az érintése is olyan távoli volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy tényleg megteszi vagy csak álmodom. Félelem szorította a torkomat, hogy mi van ha mégsem sikerült időben féket tennem a képességemre, de ez a gondolat is elúszott, mint az előzőek. Nem voltam annyira tudatomnál hogy ragaszkodni tudjak bármilyen felvetéshez ragaszkodni tudjak. A szemem sem rebben a rázogatásra, től fáradt vagyok, hogy a fülemet mozdítsak és küzdeni akarjak a rámtelepedő sötétség ellen. Érzem hogy végigsimít az arcomon, hogy kisöpörje a hajamat és még ilyen állapotban is képes előfurakodni az a furaszerzet-énem, aki nem igazán gyűlöli azt az öntelt alakot, aki a testem mellett kuporog és próbál valahogy eszméletemhez téríteni. Amikor újra az arcomhoz ér, és nagynehezen kinyög egy köszönömöt, akkor viszont teljes lelkem felmelegszik és már fel akarok ébredni. Először is olyan jó lenne az orra alá dörgölni és felírni a naptárba, hogy ez a szó elhagyta a száját, ez a hivatalos verzió. Még akkor is, ha letagadja, még akkor is ha nem vagyok benne biztos, hogy tényleg elhangzott az a bizonyos szó. Más részről én is látni akartam, hogy sikerült-e amiért küzdöttem.
Még mindig csak érzem, hogy felnyalábol, majd lefejtet az ágyra, de már egyre biztosabban érzem, hogy a felszínre tudok kerülni, van elég energiám felébredni. Vicces hallgatni mit össze nem motyog nekem, nagy a kísértés, hogy később ezt felhasználjam ellene, de őszintén szólva örülök ennek a békének és hogy van benne jóérzés és... aggódik. Hihetetlen, de azt hiszem tényleg aggódik értem, annak ellenére milyen kegyetlen seggfejként tud viselkedni.
Kicsit gyengén, de elkapom a kezét, miután betakart és próbál eltávolodni. Nagyon nehezen a felszínre küzdöttem magam, mintha ragadós fekete szurkon próbálnék átgázolni. Megrebben a szemem és végre ki tudom nyitni és kissé kábán nézek rá. Nem teljesen tudok visszaemlékezni mi történt miután elvesztettem az eszméletem. Pedig, tudom hogy motyogott dolgokat, mintha meg is érintett volna... Nem?
- Si... sikerült, ugye? - kérdezem, hangom alig több rekedt suttogásnál - Meg tudtam állítani?
Nagyon álmosnak érzem magam, de nem engedem el a kezét, hacsak erőszakkal ki nem kapja az ujjaim közül. Amikor azt mondja enyém lehet az ágy, őszinte, kába mosoly terül el az arcomon, tekintetem egy pillanatra sem kalandozik el az övétől.
- Én megmondtam... de te sose figyelsz...

xxx ; music ; notes

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Kedd Okt. 31, 2017 5:42 pm



Delilah & Azriel

- Te aztán nehezen dolgozod fel az eseményeket. – forgatom meg a szemeimet. – Huszonhét éve történt, lett volna időd, hogy beletörődj. Másfelől pedig, te egyeztél bele. – igen, kényszer és nyomás hatása alatt. De volt választási lehetősége. Felajánlottam neki a bosszút, és azt, hogy nem egyedül kell helyt állnia lidércként. Tulajdonképpen hálás is lehetne nekem, hogy megóvtam attól, hogy beleőrüljön az eseményekbe. De mit kapok? – És mégis mihez kezdenél a nagy szabadságoddal? Visszamennél az emberekhez? Próbálnál beilleszkedni, azt játszani, ami nem vagy? – mellettem legalább önmaga lehet. Hazugságoktól mentes életet élhet. És talán hasznosan töltené el az idejét is…már ha pontosan azt csinálná, amit mondok neki.
Isten a tanúm, hogy én ebben az esetben tényleg csak jót akartam. De persze, valahányszor ilyen indíttatással fordulok másokhoz, mindig megszívom. Mindig. Ahogy most is.
Érzem, ahogy újra maguk alá temetnek az érzelmek, és az emlékek nosztalgikus, mégis friss hatása alatt testem meggörnyed, térdem a földre rogy. Tenyereimmel támaszkodok a padlón, visszatartva magam- legszívesebben magzatpózban hevernék a szőnyegen, mert tudom, hogy mi következik, de van bennem annyi, hogy ezt ne tegyem meg. Várok az ostromra, mind közül a legszörnyűbbre, felkészítem magam Emily vérbefagyott testének súlyára a karjaimban. De nem az jön, amire számítottam. Ez az emlék…régi, régebbi, mint amire magamtól visszatudnék emlékezni, mégis elevenen üti fel magát a fejemben.
Még képes vagyok felfogni magam körül a világot, Delilah sikolyát- amit nem nagyon tudok mire vélni, mert aztán jönnek a képek.
Szüleim halála után járunk, a télbe fagyott Berlin jeges utcáin. Akkoriban gyakoriak voltak az utcagyerekek, az élelmesebbek meg tudtak szökni az árvaházakból- így kötöttem ki én is itt. Apró pénzekből maradtam életben. Fiatal kamasz lehettem, talán tizenhárom, koszos, a zöldségestől lopott friss almát ropogtattam. Bár az éjszakák veszélyesek voltak, a baj engem valahogy mégis elkerült. Sokan féltek tőlem az utcán, még az idősebb gyerekek is. Ebben óriási szerepe volt annak a kevés mágiának amit itt-ott magamra szedtem. Nem is értem, hogy gondolhattam azt, hogy ez majd nem jut el mások fülébe… Hallottam, ahogy követnek, lépteimet szaporábbra vettem, míg végül futásnak eredtem. Az alma kihullott a markomból. Futottam, ahogy csak bírtam. Az oldalam szúrt alig kaptam levegőt. Egy sötétebb utcába érve aztán megnyugodtam. Ide már biztos nem érhetnek el. Nem követnek. Dobogó szívvel hallgattam az éjszaka csöndjét. Rémült voltam. és zavarodott. Átkoztam magam a könnyelműségemért, hogy miért nem voltam óvatosabb, mikor varázsoltam. Pár perc eltelt így, mire megnyugodtam. Hirtelen a sötétből erős karok nyúltak ki értem, befogták a számat, így a kiáltásom tompa nyögéssé szelídült. Valaki tarkón csapott valami keménnyel, és elterültem a földön. Egy autó hátsó ülésére tuszkoltak, és elindultunk. Így kerültem Párizsba. Fogva tartóim egy vadásztestvériség tagjai voltak, az lett volna a feladatom, hogy boszorkányként segítsem a munkájukat, de hamar kiderült, hogy nem igazán vagyok a hasznukra, de ennek ellenére is velük maradtam egy darabig. Nem nevezném valódi börtönnek az ott eltöltött éveket, mert nem fogoly voltam a szemükben, így még ez az élmény sem segített hozzá túlzottan, hogy megértsem Delilah helyzetét. De legalább most eszembe jutott az a vak rémület, amit az elrablásom keltett bennem. Vajon őt is így kísérti? Vajon szándékosan választotta éppen ezt? Hogy empátiára bírjon? Sajnos…nem nagyon sikerült neki.
Amikor kinyitom a szemeimet ismét a hotelszobában vagyok. Delilah ernyedt alakja a földön hever. Várok pár percet, amíg kitisztul a kép. Most nem olyan hevesek az érzelmek, de tisztában vagyok vele, hogy ez részben Delilah miatt van így. Feltápászkodok a földről, és kinyújtóztatom a tagjaimat. Ujjaim végig simítanak a homlokomon, az arcomon. Se izzadtság, se könnyek. Olcsón megúsztam. Nem úgy, mint ő. Sóhajtva, reszketeg tagokkal mellé lépek. – Delilah. – érintem meg a vállát, kicsit megrázogatom. Nincs válasz. Ha továbbra sem érkezik semmi, akkor elkönyvelem magamban, hogy elájult.
Elsimítom arcából a haját, vonásai némi nyugalmat tükröznek. Légzése stabil, és egyenletes. Régebben előfordult már párszor ilyen, de akkor sem ütötte ki magát ennyire. Talán túlfeszítettem a húrt. Mit kellene tennem? Játszam el, hogy semmi nem történt? Kérjek bocsánatot? Ujjaim óvatosan megérintették az arcát.- K…köszönöm. – motyogtam halkan, nagyon halkan, inkább magamnak. Szinte éreztem, a fájdalmat amit ez a szó szült. Kellemetlen kimondani. Ha felhozza, és esetleg meghallotta, nyilván letagadom. Szentimentális lettem vénségemre? Tényleg hálás vagyok amiért nem kellett újra élnem a feleségem halálát.
Karjaimba emelem a testét, és lefektetem az ágyra. – Nagyon mókás. – motyogom neki. – Tudom, hogy csak azért csinálod, hogy megijessz. – nyugatom magam, közben azért reménykedem, tényleg csak szórakozik velem. De ezt a csatát megnyerte. Gondolom örülni fog, ha magához tért. Már, ha számít ez valamit. Nem igazán bántam meg a kimondott szavaimat, mivel tudom, hogy igazam van. Hisztizhet akárhogyan, ezt dobta a gép. Csak száz évet kell kibírnia. Felkaptam a földről az egyik párnát, és a feje alá csúsztattam. Pár pillanatig elgondolkodva meredtem rá, aztán végül betakartam, és lehuppantam a szoba másik végében lévő karosszékre. – Tiéd lehet az ágy. – tettem hozzá, hátha ez elég arra, hogy végre kinyissa a szemeit, és valami kárörvendően gúnyos megjegyzést vágjon a fejemhez.
I can't remember the last time I didn't have bags under my eyes


Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Kedd Okt. 31, 2017 4:15 pm


- Azriel & Evans -


Éreztem, amikor a másik kezével, ami nem a csuklómat tartotta fogva, a hajamhoz ér. Még a tomboló pánikon és a felgyülemlő haragon keresztül is elképedek a gesztuson, meg azon is hogy a gondosan eltemetett kis részem örülni merészel a gyengédtségtől és teljesen másképp hajlandó tekinteni az előttem tornyosuló férfira. Talán igaza volt, és ezért méginkább küzdeni akartam ellene, az önállóságért... Szabadságért...
A szemében megcsillanó nosztalgia hál' istennek éppen elég nagy pofonnal sújt le az énemnek ennek a nemkívánatos oldalára, hogy elhallgasson, bár ebből a felszínen semmi nem látszik, annyira lefoglal, hogy kontrol alatt próbáktam tartani a pánikot és a megaláztatást, ami ostromolt. Embert, pontosabban lidércet, próbáló feladat volt, súlyosan megcsapolta az energimat. Azonbam nem tudom megmagyarázni, miért nem engedelmeskedtem az elemi késztetésnek hogy Azrielre szabadítsam a képességem és addig kínozzam egy emlékével, amíg bele nem őrül. Abszurd, hogy próbáltam védeni és kímélni, mint egy baráti kedves kezet nyújtva felé. Nem érdemelte meg, észre sem vette, higy azért szenvedek és küzdök magammal, magamra irányítva a borzalmakat, hogy ne lépjek át nála egy határt... Hogy ne kelljen újra látnia, hogy megölik a kislányát. Éreztem, ha most elengedem magam megteszem és utáltam volna magam miatta. De ő vak volt, és szavai is erről tanúskodtak. Azt hiszi mindig, minden alkalommal direkt szedem elő a legrosszabb emlékeit, pedig így huszonkét év után, annak ellenére hogy mestere voltam a képességnek, elvesztettem az irányítást és az ösztön cselekedett. Ez akkor történt meg, amikor annyira kiidegelt, hogy már nem tudtam magamról. Ilyenkor önkéntelenül a legsötétebb foltot célzom meg és nagyítom fel amit az elméjében találok... Most is erről lett volna szó, ha nem viaskodom, ha nem fojtom magamba, hogy engem emésszen el inkább. Nem voltam normális...
Szavai sem segítettek, ahogy közelsége sem... Ahogy megszorítja a csuklóm...
- Hallgass... Csak hallgass már el... - szűröm át a fogaim között és elfordítom az arcom. A fülemben nem szűnnek haldoklásom borzalmas hangjai, mellkasom vadul emelkedik és süllyed, a zihálás ritmusára ér össze a testünk. A pofon elcsattan, de mégsem érzem az elégedettséget. Nem így, de szavai nyomán újra viszketni kezd a tenyerem. Tényleg utálom, gyűlölöm és legszívesebben puszta kézzel tépném ki a torkát, amiért képtelen befogni és mindent a fejemhez vág. Nem mintha én nem ezt tenném vele, de ez nem volt fair... A kettőnk kapcsolata annyira nem volt fair... Nagyon nem...
- ELÉG! - üvöltöm az arcába, a pániktól és fájdalomtól rekedt hangon, homlokomon izzadtság gyöngyözik az erőfeszítéstől, a belsőtől és a külsőtől ahogy szabadulni akarok tőle - Soha egy pillanatra nem gondolnál bele, hogy nekem már csak EZ... - löktem egyet a mellkasán dühödten - ez maradt! Mindenem odalett, persze gyerünk dörgöld az orrom alá, mennyivel többet vesztettél, mennyivel többet szenvedtél és neked mennyire szar! de te SZABAD VAGY! - szinte sikítom az arcába - A magad ura vagy, és nem kell attól rettegned, hogy örökre megnyomorodsz ha rosszul méred fel a póráz hosszát! Nem használnak... Csak ennyim maradt, egy nyavajás illúzió, hogy harcolhatok... Te öntelt seggfej! Dugd fel a virágaidat és fulladj a Temzébem pont ennyire érdekelsz! Ha eltűnsz legalább szabad leszek! - ordítok rekedten, miközben az ostrom úgy felerősödik, szavai úgy kiborítottak, hogy robbanok és a falnél kötök ki, hátam a hűvös falnak simulva, patakzó könnyekkel.
Nem kellett volna megszólalnia, csak elmennie és hagynia, de sosem tudta, sose érdekelte mikor elég. Még akkor sem, ha jót akart. Hangjára elpattan a kontrolom és elszabadul a képességem. Abban a pillanatban hogy az elméjébe csapódtam önkéntelenül felsikítok.
- NEEEE...!!! - értse ahogy akarja, de legbelül tudom, hogy én érte sikítottam, mert nem akartam megtámadni, mégis mint egy védekező mechanizmus beindult a gépezet ls előrángattam az emléket, de még idpben pórázt tudtam kötni a képességem kegyetlen mancsaira mirelőtt túlságosan mélyre nyúlt volna a feketeségben.
Jöttek a képek és én összeestem, fejem fájdalamasan koppan a padlón.

xxx ; music ; notes

Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   Hétf. Okt. 30, 2017 9:56 pm



Delilah & Azriel

Szabad kezem ujjai- amik nem a csuklóját szorították- óvatosan, már-már félve megérintették a haját. Szótlanul, elmerengve követte tekintetem a mozdulatot. Memorizáltam, milyen puha a tapintása, és egyetlen pillanatra eszembe jutott a volt nejem mosolya, ahogy vele tettem ugyanezt. Tudnék vele is gyengéd lenni nem? Miért okoz hát ekkora kihívást, és örömet, húzni a szálakat, az ő idegein ugrókötelezni, miközben ő is ugyanezt teszi én velem? A magyarázat egészen egyszerű. Ő nem a volt feleségem. Nem is lenne érdemes őt keresnem benne. Csalódnék. Más ember, más körülmények, és más vagyok én is. Egy pillanatra lehunyom a szemem, nosztalgikus hangulat kapott el. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik.
-Miért hitegeted magad Delilah? Fáj az igazság? Még jobban fog, ha tovább tiltakozol ellene. De…ez legyen a te dolgod. – sóhajtom csendesen. Hirtelen fásultság lett úrrá rajtam, és némi undor. Legszívesebben hagytam volna az egész macska-egér játékot a fenébe. Kinek hiányzik ez? Ja persze…az üzlet. Az üzlet sokkal fontosabb mint ő, hiszen vele ellentétben segít a felszínen maradni, és életben tart.
Érzem ahogy lüktet a lénye, nem is tudom mikor voltam hozzá ennyire közel- szándékosan. Mit akarok elérni? Mit akarok kicsikarni belőle? A válasz nem nehéz: hogy leálljon, dobok egy csontot, legyen min rágódnia, és addig sem engem szekíroz- legalábbis ez a megnyugtató magyarázat, amit magamnak adok. De így könnyű, ő is, és én is hazudok a kimondhatatlanról.
Látom a fájdalmat a vonásaiban, a szemében tükröződő megbántottságot. Tehát ilyen érzés…így festek én is, valahányszor az emlékeimmel szórakozik? Vajon neki is ennyire fáj az élmény? Végül is…azon az estén, ő halt meg. Őt siratták, és nem őt érte veszteség. Maximum az előző életéről kellett lemondania, de bármikor újat lehet építeni, és számára itt az egész örökkévalóság.
Szorításom nem enyhül, sőt, nem védekezek, hagyom, hogy a pofon csattanva érkezzen az arcomra. Vonásaim nem rándulnak, de tény, hogy azért nem volt kellemes. Sok erőt vitt bele. Hangomra nyugalmat erőltetek, ujjaim bilincsként markolják a kezét. – Óh, értem Delilah. Micsoda egy hipokrita vagy. – hajolok az arcába.- Az teljesen jól van, hogy te hobbi szinten szórakozol az én legrosszabb emlékeimmel, de ha más nyúl a te egy szem féltve őrizgetett tragédiádhoz, akkor aztán összeomlik a világ, és úgy véled egy pofonnal egyenlővé tudod tenni a te kínodat az enyémmel. – sziszegem összeszorított fogakkal. – Hát tévedsz édesem. Meghaltál. Huszonhét éve. Tedd túl magad rajta, ahogy tudod, mert elvileg felnőtt nő vagy. Szereted dédelgetni azt a képet, hogy erős vagy, tehát azt javaslom viselkedj is úgy, nehogy sérüljön az ábrándod. – kék szemeim jeges dühvel áradnak, remegek az eltemetett indulattól.
- Gyűlölsz? – nevetek. – Delilah kedves. Mit érdekel az engem? Nem a te szereteted az ami életben tart. – a véleménye vajmi keveset ér a szememben. Bár igaz, egy fokkal javulna az életminőségem is, ha éppen elfogadna, vagy nem tiltakozna ennyit, de száz év után elválnak útjaink, és csak egy fájó seb marad utána, semmi több. Nem érdekel szeret, vagy gyűlöl. Később úgysem fog számítani.
Szavai arconcsapnak, egy pillanatra megtörik a határozottságom is. De a régi gonosz mosoly ismét elterül az arcomon, és felnevetek. – Tudod mit? Gondolj amit csak akarsz. Ha azt a romantikus tévképzetet szeretnéd ápolgatni, hogy vágyódom utánad, epekedek érted, tedd. Sőt! Hozzak virágot? Hívjalak el randevúzni? Andalogjunk a Temze partján a holdfényes Párizsban? – gúnyolódtam. Ezek közül egyik sem fog megtörténni. Már nem érzem magaménak ezeket az ambícióimat. Volt egy ilyen arcom. Aki látta, meghalt utána.
Ujjaim hirtelen a levegőt markolták. Kérdően pillantottam fel, de hűlt helyét találtam. A szoba másik végében volt. Én is így festek utána? Én is zilált vagyok, és megbántott? Engem is maguk alá teremtenek az érzelmek? Sóhajtok egyet. Nem vagyok szörnyeteg. Nem vagyok szörnyeteg. Erőt veszek magamon, és lelkemre öltöm a jobbik felemet. Tudom mire vágyik az ember, ha újra élte a legrosszabbat. – Szeretnél egyedül lenni?
I can't remember the last time I didn't have bags under my eyes



Vendég

Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Hotel   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Hotel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Poison After Bite :: Városaink :: Seattle :: Belváros-
^
ˇ