Egyszer volt, hol nem volt...
Régi könyv pihent az anya kezében, melyen finoman átsimított. A kicsi lány, aki alig lehetett hat esztendős, felkönyökölt az ágyon, és a lágy arany fényekkel borított szoba nyugalmában, barna fürtjeit kiseperte az arcából. Kérdő, gyermekien ártatlan pillantásokkal figyelte anyjának minden mozdulatát, amidőn a kecses ujjak a könyvet valahol a közepe táján nyitották fel. Régi könyv volt, érezni lehetett a múlt dohos, fáradt illatát, és tán még hallani is lehetett azok hangjait, kik régi titkokat véstek le, óvatosan kunkorodó betűkkel annak időette lapjaira.
- Ma melyik mesét olvasod el nekem, mami?- hangja csilingelő volt, akár a szélnek kitett harangocskák egy őszi estén.
- Ezek nem mesék, Drágám. Ezek az őseink igaz történetei.- felelte lágyan az anya, miközben megsimította a láztól kipirult arcocskát, melyet mozdulatával képes volt enyhíteni. Nem akarta a lányától tökéletesen elvenni az érzést, hogy tudja milyen gyenge a test, és milyen szenvedés vár azokra a halandókra, akik nincsenek oly tudás birtokában, amelyben ők vannak.
- De ezek számomra még olyan hihetetlenek....ezek tényleg megtörténtek? Olyanokkal amilyenek mi vagyunk?- bár anyja már nem először mondta el neki mennyire különleges kicsi lány is ő, hogy milyen nagy dolgokra hivatott, apró kis kobakjában még kuszán kavarogtak az ismeretek a jövőt illetően. Még nem érezte az erőt amelyet később az anyja rá fog bízni, ahogyan őseik is tették ezt egykor minden nemzedékben. Bárcsak több ideje lenne, gondolta az anya, bárcsak ne kellene saját múlandóságát feláldozni azért, hogy a lánya majd birtokolhassa az erőt. Nem sajnálat vagy irigység vezette ezen gondolatait, sokkal inkább az, hogy osztozni szeretett volna a gyermekével az első erőpróbákban. Látni ahogyan az ő vére megismeri a valódi szabadságot, amely számukra adatott. Látni az elmék mögé, birtokolva az erőt oly dolgokra lenni képes, amelyet az emberek tán ép ésszel fel sem bírnának fogni. És látni akarta hogyan képes szelet vetni és vihart aratni a lány, hogyan tudja megzabolázni a fergeteget mintha csak szilaj kiscsikók lennének egy erős kézben, hogyan tudja hófergeteget megtartani, és a világot beburkolni finom hűvös lepellel. A levegő feletti uralom nem csupán hatalmat, de nagyon nagy önfegyelmet is igényel. Ezt pedig ha valaki, hát ő megtanulta.
- Ezek a történetek valóban megestek az olyanokkal mint mi vagyunk. Bár ez minden bizonnyal sokak számára olyan lehet mint egy mese, amelyben a varázslat könnyű szövetén ringatózva elrepülhetünk csodaországba. De ne feledd, hogy a csoda mindig ott van benned, legbelül, és te vagy az aki megteremti azt.- ujjai óvatosan  böktek a kislány mellkasa felé, aztán hagyta lassan visszasimulni a takaróra.
- De mikor?
- Amikor majd eljön a te időd.- biztató hangja mögött csak ő érezte azt a fajta keserűséget, ami tudta, hogy ez mégis mivel jár majd pontosan. De még nem volt itt az ideje annak, hogy mindezen dolgokat pontosan a kislányra bízza, éppen ezért a mesék által igyekezett felkészíteni őt. Jobban mondva a történetek által, melyeket a gyermek meséknek vélt.
- A férfiról mesélj, aki éveken át üldözte a lányt, és amikor végül rábukkant akkor....jujjj mami azt meséld el!- mindig ugyanazt a történetet akarta hallani azóta a nap óta, hogy anyja először mesélt neki a Ryan családról, a vérfarkasok egy apró falkájáról kik oly régóta a nyomukban vannak. Apró kis ártatlan, romlatlanul romantikus lelke erre vágyott, mert ebben benne volt minden: titkok, csodák, kaland és végül a rátalálás katarzisa, mely mégis messze űzte egymástól azokat, kik évtizedeken át ellenségként tekintettek egymásra.
-....akkor aztán csak egy óra jut nekik osztályrészül de egy egész életre megpecsételte a sorsukat.
-....és ellenségekből így lettek üldözöttjei mindkét világnak, mert rájöttek, hogy mindvégig nem egymás elől hanem egymás felé futottak- fejezte be szinte szóról szóra a mese végét a kislány, miközben apró fejecskéje visszahanyatlott a párnára, és ragyogó sötétcsokoládé szemeivel az anyjától várta, hogy a történet elejét is elmesélje. A nő pedig kinyitotta annál a mesénél amit a lánya hallani akart és finoman duruzsoló hangon mesélni kezdett neki azon időkből amikor megátkozták őket, mert egy boszorkány szeretni merte ellenségüket és fiút szült neki. Onnantól pedig erővel kizárólag a nők rendelkezhettek, fiaiak  nem birtokolhatták azt. A vérfarkas, aki azután az este után örökre eltűnt, azt gondolván, hogy ezzel majd jót tesz a nővel, soha többé nem tért vissza. De nem így lett....tán nem is sejti azóta sem a Ryan falka egyetlen tagja sem, hogy ők hozták az átkot a Harkönen leszármazottakra. Ez a történet valamiért megragadt a kislány elméjében és azóta is minden alkalommal azon küzd, hogyan lehetne az átkot megszakítani, és hogyan kerülhetné el a végzetét amely minden hozzá hasonlatos lányt súlyt négy generációnként: léptei öntudatlan egy Ryan karjaiba hajtják. Ő pedig immáron az a bizonyos negyedik generáció. Talán ezért is akarta az anyja olyan nagyon felkészíteni őt, ezért akarta, hogy sokkal nagyobb tudással, és tapasztalással nézzen szembe a jövőjével. Ám a sorsát, és az átkát senki nem kerülheti el, hiába a vigyázó szemek, és a bölcsesség átadása.