Előttem állt, teste a falnak préselte az enyémet, keze a nyakamra kulcsolódott finoman, míg másikkal gyengéden cirógatta arcom. Értetlenül, kissé riadtan meredtem a szemeibe, nem tudtam feldolgozni a kettős érzelmeket, amiket az ő arckifejezéséről olvastam le, és amik bennem keletkeztek a látványra. Hűvös ujjai érintésén megborzongtam, egész testem libabőrben úszott, a fejbőröm pedig bizsergett az idegességtől. Mindeközben a nyugalom is elárasztott, amiért ilyen közel tudhattam őt magamhoz. Soha ezelőtt nem érintett még így, nem nézett a szemeimbe ilyen nyíltan, nem kapkodta a levegőt, annak ellenére, hogy szükségtelen számára a halandókat éltető oxigén. Reszkettem, remegő kezem lassan csúsztattam a mellkasára, nyaka, és felsőtestének egy része kikandikált a sötét pulóverből. Gyönyörűnek találtam, ahogy már a legelső alkalommal is. Nem számított, hogy gyilkosságot követett el, nem ítéltem el amiatt, amit nap, mint nap tesz. Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, véres ajkakkal, skarlát színben úszó szemekkel, egy női holttesttel a karjai közt, megtanultam élni ezzel, az életem részének tekintettem a férfit, jóllehet csak néhány másodpercig láttam. Aztán egy suhanás, és egyedül találtam magam a sikátor végében, levegő után kapkodva öleltem át saját testem, néhány kósza, elszabadult hajtincsem tarkóm, és nyakam nyirkos bőrére ragadt. A levegő belém szorult, valahol a tüdőm és a torkom közt félúton megakadt, és nem szándékozott kikívánkozni onnan jó darabig.
Az emlékektől összerándult a gyomrom, a lehető legapróbbra zsugorodott, a torkomban pedig gombóc növekedett, elzárta a nyelőcsövem, így a számban összegyűlt nyál miatt úgy éreztem, fuldoklom. Kezét elvette az arcomról, csuklómra tekeredő ujjai éreztették velem mennyire dühös. Szorítása oly erős volt, könnyeket csalt a szemembe, de egy szót sem szóltam, tűrtem a fájdalmat, mert a lelkemben az űr, melyet rettegésem szült, hogy valaha elveszíthetem Őt, sokkal pusztítóbb volt számomra. - Menj el, Isabel! - A parancsoló, rideg szavak sem ijesztettek el, a könnyeimet lenyelve ráztam meg a fejem, és amennyire csak tőlem telt, határozottan a vörösen izzó szemekbe meredtem. Látta rajtam, én bizony nem tágítok, így eleresztett, ám el is lökte magát tőlem, olyan erővel, hogy hátam újra a falnak csapódott. Hátat fordított nekem, és mélyen magába szívott egy adag levegőt. - Tűnj innen! - Haragja most már sokkal töményebben sújtott, szavai hatalmas és erős kezek voltak, amik arcul csaptak, szinte érezhető volt a fájdalom, ami bennem tombolt, olyannyira, hogy nem törődtem semmivel, előrébb léptem, és a karjára kulcsoltam az ujjaim, mintha halandó erőm elegendő lenne, hogy itt tudjam tartani. - Nem! - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy dühös legyek, és egyáltalán nem érdekelt, mit fog tenni velem ez a lépésem után. A dühöm sokkal elsöprőbb volt, mint bármi, amit eddigi életem során éreztem, egyedül a szerelem felett nem tudott győzedelmeskedni, amit a férfi iránt éreztem. Gyakran befészkelte magát a gondolat a fejembe, miért küzdök ilyen erősen, miért ragaszkodok ilyen mértékben hozzá, egyáltalán miért szeretem, de a vége mindig ugyanaz lett. A nagy semmi. Erre nincs magyarázat. Egyes érzelmek túl bonyolultak és kacifántosak, hogy megfejtsük az okát, egyszerűen csak el kell dönteni, ellene, vagy mellette küzdesz. Ennyi a dolgod, s ha az élet mutat az irányodba egy kis kegyességet, valóra válik mindaz, amit elterveztél.
Neki nem kellett sokat erőlködnie, hogy valóra váltsa ami megfordult a fejében. Falnak szoruló testem derekamnál fogva húzta magához, ajkait keményen, durván tapasztotta az enyémekre, és meglepetésemre élveztem durvaságát, tetszett, hogy küzd az érzései ellen, s ugyanakkor haragudtam is rá, amiért nem képes megadni magát nekem. Valódi férfi, aki azt hiszi, gyengeség, ha kimutatja, amit érez. Ugyanakkor... ez talán a fajnak tudható be, amivé oly régen változott. Ő egy vámpír, és ezen senki, és semmi nem változtathatott már, csupán a Halál. De belegondolni abba, hogy a másvilágra kerül, megszűnik létezni ezen a világon, túlzott fájdalommal járt számomra, belegondolni is borzasztó volt. Elvetettem hát a gondolatokat, és nyakára kulcsoltam a kezem. Ám ő ebben a pillanatban lefejtette magáról karjaim, a hátam mögé feszítette őket, és olyan erősen nyomott a falhoz, hogy éreztem, amint a ruhám a tégláknak súrlódik, s még hallani is lehetett, miként taszít a hűvös akadálynak. Egy idő után felszisszentem, tudtam, horzsolások keletkeztek a bőrömön, de ostoba módon nem tartottam fontosnak. Féltem, elmenne, ha megpróbálnám eltaszítani magamtól, valamint az az eshetőség is megfordult a fejemben, bántana, és egy minimális félelem volt bennem, minden szeretetem ellenére. Így hát hevesen csókoltam, és nem toltam el magamtól. Képtelen lettem volna ártani neki, mindig azt vallottam, én nem tudnám megtenni, de a forró hangulat, és a düh, ami most először bennem tombolt, így akarta, és nem tudtam változtatni rajta. Bántani akartam, azt akartam, hogy érezze, amit én, szenvedjen, ahogy én, velem együtt élje át a keserédes élmény, és ne hagyjon magamra, végig itt legyen velem, érezze a nyomort, és küzdjön, harcoljon a szerelmünkért. De meghátrált, ahelyett, hogy az élet, és az érzelmek térdre kényszerítették volna, ő hátra lépett, elengedett, ami szörnyen fájt, a könnyek ismét a szemembe szöktek, végtelen folyásba kezdtek, s most tényleg azt hittem, hogy nem tudom majd abbahagyni a sírást. Meg fogok fulladni a fájdalomtól, a könnyektől, belehalok ebbe a szerelembe, nem élem túl, nem én, nem bizony... Leguggoltam, a falnak támasztottam egyik tenyerem, míg a másik az asztalnak feszült, és zokogtam, egymagamban, jöttem rá pár perccel később, ugyanis ő már nem volt ott.