Edwin & Lynne

Azt gondoltam mindig számíthatok rá, hogy sose fordul ellenem, erre fel tessék meg se jelenik, hanem maga helyett elküldi Edwin-t. Akinek még mindig nem merek teljesen őszintén beszélni az érzéseimről, ha esetleg elfog minket egyfajta kibeszélő stádium. Amint meglátom őt. Azt se tudom, hogy miként kellene reagálnom rá, mutassam ki mennyire örülök neki vagy fogjam vissza magam? Mert ugye, nagyon ölelős is tudok lenni, ha arról van szó, csak most… Pont most? Nem hiszem el, hogy Yvette tényleg ezt teszi. Velem, velünk, de inkább velem, mert most mégis csak arról van szó, hogy nekem milyen nehéz. Simán és nyugodtan Edwin társaságában lenni. Mert valamit mindig elszúrok vagy el fogok szúrni a lehető legészrevehetetlenebb módon és akkor persze, hogy veszekszünk, mert nem úgy érti a dolgokat ahogyan én szeretném vagy éppen fordítva. Szerintem ez attól függhet össze, hogy mikor melyikünknek van érzelgősebb hangulata és értelmezzük úgy a dolgokat ahogyan mi szeretnénk meg se hallgatva, hogy esetleg a másik fél mit is akarhat mondani valójában. Sose hagyom, hogy ténylegesen befejezze a valamivel őszintébbnek tűnő mondatait. Mert ahogyan önmagamból úgy belőle is elhessegetem azt a gondolatot, hogy esetleg szerethetne, csak barátként gondolhat rám és máshogyan sehogy sem. Elég ha csendben én szeretem őt, mindenféle zavargás és félreértés nélkül. Mert az ő esetében be kell érnem a sóvárgással, nem mondhatom el neki azt, hogy egész idő alatt vele akartam lenni csak azért nem történt ez így, mert túl gyáva vagyok én hozzá. Ettől függetlenül persze most nem rohanok el. Nem hívom fel Yvette-t, hogy magyarázza meg mi ez az egész mit akar jelenteni meg hasonlók. Tudom, hogy ezzel csak üzenni akar, már neki is elege van a sopánkodásaimból. Hanem inkább csendben maradok és figyelem ahogy Edwin felém közelit. Mi mást tehetnék? A szívem majd kiugrik a helyéről és azt kell színlelnem a felszínen, hogy semmi ilyesmi nincs. Nehéz. De ezt kell tennem. Mindkettőnknek így lesz a leghelyesebb.
– Szia! Sajnos nem, azt gondoltam életbe vágóan fontos, de még itt sincs. – és az üzenetre visszagondolva lehet, hogy nem is lesz. Ezt persze nem mertem kimondani a velem szembe ülő srácnak. Hogy is mondhatnék ilyet? Hogy mindkettőnket szépen felültetett és csak azt akarta, hogy még több időt töltsünk egymással, kettesben, hátha megjön közben az eszünk vagy mégis mit hihetett?
– Nem szokott ennyit késni, már vagy egy órája várok rá. – nem, igazából csak fél órája, de valamivel azt kell sugallnom felé, hogy teljesen hiábavalóan várunk Yvette-re. Hogy esetleg a többiek véletlenül ide tévednek? Az csak a Sors fintora lesz, mert esetleg semmi sem úgy alakul ahogy mi szeretnénk, ahogy más szeretné.
– Igen, csak nem akartam egyedül rendelni. Eléggé égő lett volna ha egy rakás poharat sorakoztatok fel itt, míg valamelyikőtök erre téved közben. Te mit innál? Forrócsokit vagy valami erősebbet?

Edwin & Lynne

Minden bizonnyal van akinek semmit se jelent az Ő létezése, ám számomra minden egyes nap egyre fontosabbá válik és már alig tudok nélküle létezni, lélegezni. De nem adom a tudtára. Nem merem. Ahhoz túlontúl sokat jelent a közelsége mintsem ilyesmi miatt elveszítsem őt. Mert tényleg fontos a számomra csak akárhogy is próbálok utalgatni neki ilyesmire mindig elszúrom. Sose az hangzik ki belőle, hogy szerelmes lennék belé, hanem csak a semmit mondó szeretet, ami kőkemény, sziklaszilárd barátságtól ittas. Nagyban nehezíti a dolgot még az is, hogy az előző barátom egyáltalán nem hasonlít rá, sem jellemileg sem kinézetileg. Gondolom most azt hiheti, hogy a picivel hosszabb hajú és fekete hajú srácok jönnek be, akikről messziről virít a pökhendiség, az arrogancia, illetve az a savanyú humor ami arra késztet, hogy a világ másik végére költözzek csak azért soha az életbe nem halljam újra. Ezért is ijesztő lenne ha tőlem hallaná, vagy megtudná mástól valaki olyantól, aki sokkal szemfülesebb és rájön mi rejlik a barátságba burkolt érzéseim mögött. Yvette-ről tudom, hogy nem mártana be Edwin-nél, mert megbízható. Még akkor is ha esetleg részeg. Sose rólam beszél, hanem önmagát sajnáltatja. Hogy milyen szerencsétlen az élete, aztán meg amikor ki józanodik, semmire se emlékezve tagadja az egészet. Egyszer levideóztam miket mond, majd józan állapotába megmutattam neki. Szembe röhögött. Azt kérte, hogy ne firtassam ezt, részegen össze-vissza beszél az ember és ő tényleg jól van csak olyankor biztos több szeretetre van szüksége neki is mint általában. Ezzel persze ő se tud etetni, mert néha egy kicsit azért érte is aggódom, mert ha ilyesmik miatt aggódik az csöppet se jó és arra ébreszt rá, hogy esetleg szüksége van neki is rám. Kell egy barátnői váll, esetleg egy ölelés vagy elterelő bevásárlás, bár a legrosszabb esetekben egy kávézóba beülés és beszélgetés. Most is valami ilyesmiről lehetett szó, mert azt kérte, hogy találkozzak vele. Én meg jó barátnőhöz híven szépen fogtam magam, összepakoltam három csomag papír zsebkendőt arra az esetre, ha megint sírás lenne a beszélgetésünk vége az ő részéről. Nekem ilyenkor meg meg kell keményítenem a szívem, erősnek kell lennem, hogy tanácsot tudjak adni neki vagy megnyugtathassam, esetleg elővenni a legviccesebb és egyben legrosszabb humorérzékemet is, ami holtbiztos, hogy megnevetteti őt. Egyrészt mert nyilván valami nagy sületlenséget mondok vagy túl komolyat ami már magában nem megy mindennapi szinten a beszélő lemezemen, a napi szóhasználatomba nincs benne így furcsa lehet neki tőlem olyanokat hallani ami épp arra szolgál, hogy ő lehiggadjon.
Már épp betoppantam a kávézóba, szét is néztem, megfigyeltem a legszuperebb helyet, ami közel van az ajtóhoz meg egy ablakhoz arra az esetre ha épp őt keresném odakint a tekintetemmel. Mert még nyilván nincs itt, sose ő érkezik hamarabb. Tipikus. De amúgy nem baj, legalább megszusszanhatok és átnyálazhatom azt az érdekfeszítő menüt ami az asztalon van. Nagyrészt az italok érdekelnek, mert biztos nem egy nagy tál spagetti mellett akarja megbeszélni a dolgait, akkor biztos nem ide hívott volna, hanem egy étterembe. A víz se fogja megoldani a nyelvét tehát vagy kávét rendelek, ami egész éjjel álmatlanságot fog neki okozni és ezáltal még több ideje lesz a problémáján aggódni vagy leitatom valami erősebbel, aminek biztos nem lesz szép mellékhatása. Ám utóbbi esetben nekem kell hazacipelnem őt, szóval még jobb lesz ha megfontolom ezeket a dolgokat.
Szemeimmel kíváncsian figyeltem az ajtó irányába, hol az ablak üvegén keresztül próbáltam kivenni a legjobb barátnőm alakját, de semmi. Még a pincér is odajött hozzám, hogy felvegye a lehetséges rendelésemet, mert szerinte úgy tűnt sikerült döntenem azzal kapcsolatban esetleg a továbbiakban mit szeretnék itt elfogyasztani. Ám megráztam a fejem és a szokásos "Várok valakire." szöveggel álltam elő. Túl sokat késik, nem szokott ő ennyire megvárakoztatni engem.
Aztán persze megszólal a telefonom is, kaptam egy üzenetet. Amire igazából kezdtem megörülni, mert azt gondoltam mindjárt jön és ezt próbálja tudatni ám helyette valami mást olvastam. "Küldtem neked egy ajándékot! Mostanra már biztos odaért. Bánj vele rendesen." Kíváncsian fel is vontam a szemöldökömet, mert nem tudtam miről lehet szó. Körbe néztem, tényleg jó alaposan hátha kiugrik a pult mögül egy vad és őrült jelmezes srác, de nem. Szerencsére.
Szerencsére? Sokkal rosszabb történt. Elég volt egy pillanatra az ajtó irányába nézni, amikor megláttam Őt. Te szent ég! TE SZENT ÉG! Na ne… Ez nem lehet igaz. Iderendelte Edwin-t? Komolyan?